Nagy László: Vonítások
reménytelenül, éjjel, nappal,
ellátnak gyehenna-beli jajjal.
Nem sikolt így kerék a sínen
s kenetlenül egy brigád kordé!
Alul a pulik mint a purdé
kisteknő be hanyatt lekötve
virradnak a kínra,
vérük kapuja sarkig kinyitva,
szítva pokollá velejük láza,
morognak a teáskanálra,
marcangolják a gumicuclit,
habot vicsorgó babák lettek
ölén a fehér nővéreknek.
Minek ez? Kifúltan kérve kérdem.
Sugaras hang ropog: Érdekében.
Érdekemben.
Hát én kiért és miért gyötrődök?
Akár az ebek miért vonítok?
Elfordul az élet, magamra hagyva
dagadnak káprázataim nagyra.
Gyászbóbitával, bársonypofával
fekete lovak rám lehajolnak,
látnának holtnak,
hülye heréltek, tömjén-aromában
ércesült hajatok nem lesz a sátram,
bársonyszügyetek viaszpecsétes
vánkosára államat nem ejtem,
hagyjatok el engem!
Pendelyből bomló aranymuzsikával
jöjjön el a morfium ünnepélye,
szívemet a jajból fölsegélje!
Visznek ezer-voltos havasi naphoz,
dagályt vörös hold ád majd a vérnek,
csenghettek nikkel-csipeszek, s ti kések:
Szállt a nővérke melle tenyerembe,
kábulat harsog,
hiszem: egy boldog földgolyót tartok.
Dögszagból szivárvány alatt jöttem,
jobb lesz itt a földön, mint a földben,
bár a combomban oly szakadék van,
átnyilallhat rajta a fecske!
Csillag ne lásson engem az őrült
vonítások udvarába vetve.
Magaslatok hóhéra, villám,
ne üss a virágot föltartó kézre,
minden az éneklő embert becézze!
