Simon István: Nyári erdészház
lombjai közt fehér fal, nádtető,
kakasok, drótos csirketető,
sáros malac és itatóvályú;
a várrom lenéz az udvarra, porló
köveivel a csúcsról, s völgy, mező
fut a kertig, ahol a révedező,
nagypillás szemmel néz a napraforgó;
sokáig csak egy pontra néz, pedig
amit lát, nem sok: hosszú eresz hosszán
létra fekszik és téli gyalogszán,
s látja az erdész barna kölykeit,
fához kötött tehénkét, csúcsíves
kerekeskutat, hol a fuvaros
megáll a szekerével, ha itat,
s a rönkök végén alvó S-kapocs.
Az ablakon virág, rádió-zene
bukik ki, és a forró udvaron
lépegető széphátú asszonyon
legelészget a fuvaros szeme.
Lép, lép a szép nő, míg a két mula
iszik türrögve, mert csípi a dangócs,
s fönt nagy cserek között pirospillangós
állékon jár puskával az ura;
s nyugodt az, tudja róla odaföntről,
hogy szerelme mély, akár a kút vize,
s amit egy örök forrás tölt föl,
nem merheti ki senkise.
1958.