vitéz Somogyváry Gyula: Gyóni dalol
mely egyre harsog még e föld felett,
mint láthatatlan, mesebéli kürt?
Ó, tudom én: a sánc már rég bedült
és zöld ruhába öltözött a táj,
de Szán-vizének habjai alól
s a vén kövekből most is földalol,
hogy vért pezsdít és sajgatóan fáj
a régi dal, a véres hősi ének.
Hol vannak már az egykori legények,
a régi ágyúk, régi fegyverek?
A hősi álmok, szárnyszegett remények?
És merre tűnt a vakmerő sereg,
mely szembeszállott minden iszonyattal?
Köd, pára mind. Legenda lett belőle.
Tengerihántó őszi alkonyattal
tán elregélnek itt-ott még felőle,
a Tisza táján, régen-volt-meséket…
De él a dal még! Egyre zeng az ének,
mely ott született vészes éjszakákon,
mikor vér csurgott földön és a fákon,
mikor a rongy-sátor nyöszörgött a szélben
s haló honvéd nyögte: „Fiam, feleségem!”
Akkor kelt e dal és bőghetett a gránát:
roppant halálgépek menydörgő zaján át
föl az égig lendült istenadta szárnyon
s elzúgta mint álltak férfiak a sáncon!
Halljátok-e a zengő éneket,
ti mai, szürke, tapló-emberek!
Halljátok-e a férfiak dalát,
kik tűzben, vérben, acélban csatáztak
szörnyű évadján világpusztulásnak,
állván az éhség s dögvész ostromát?
Ki indította, kinek ajkán termett?
Ki adta lelkét annak a seregnek?
Táltos? Varázsló? Próféta? Vezér?
…Ó, rongyos-sátrat lengetett a szél
didergő, magyar közvitéz felett
és onnan keltek mind az énekek…
Csak költő volt. De Isten trombitása.
S haj, rabbilinccsel ment a Golgotára
mikor már minden összeroskadott.
És úgy aludt ki szíve tiszta lángja,
hogy elborultak gyászos éjszakába
fölötte mind a távol csillagok.
Csak dala zeng. Az ének most is él
és el nem nyomja semmi földi hang,
hiába őrzi porladó szívét
a porkoláb: az ázsiai hant.
Az ének zúg a lengyel vár alól
mint földberejtett, titkos trombita,
fegyvert, vitézt és győzelmet dalol
s örökké tart e rejtelmes csoda!
Ó, szállj nagy-ének, férfinevelő,
sohase kellett így még az erő,
sohase kellett annyi hit nekünk,
mint most, amikor láncot csörgetünk
és sorvadásba esett már a lélek…
Csak zendülj, zendülj harcos férfiének,
üvölts te kürt a föld és víz alól,
adj új erőt e roskadt nemzedéknek,
zúgd a fülébe: „Ne csüggedjetek,
hát nem halljátok ezt az éneket?
Csitt, valahol…
Gyóni dalol,
hitet dalol a »rabvackok felett…«
1931.
