Tornai József: Dózsa
holdunk-napunk,
egyetlenegy dühünk.
Nem vagyok én a totem-állatotok,
hogy körülhemperegjetek
hányásig lakva
borral és hússal.
Megkísértésünk, Dózsa,
karóbahúzásunk neve,
tagjaink egybeforradásának neve,
tavaszodásunk neve.
Ti engem megettetek,
toka-hízlalók, fegyverletevők,
sarki bölcsek.
Dózsa, irtózatunk,
istenítéletünk.
Zabáltatok a húsomból,
szátokat nyalogatva
ültök a síromon.
Se férfiak, se nők
nem vagyunk nélküled.
Királyok nem isszák többé véreteket,
csillog melleteken az aranygomb,
önistenítés,
kinek ordítsak: gyújtsátok föl
a kastélyokat?
Húsodból valók vagyunk,
megfeketedett nyelved,
káromkodásod
add nekünk.
Égetné torkotokat a vérem,
füst lenne belőletek,
végigfújna a szél a síkságon.
Szánkban neveddel
futunk az utcákon, mint a hangyák,
Dózsa.
Név legyek a szátokban,
én, a százezer kiegyenesített kasza,
én, a paraszt-szívekre dobott
szalmacsóva?
Légy a mi vetésünk zöldje,
légy a mi arcunk-fogunk.
Én, a magamra vetett árnyék,
én, a házakra fagyott varjúsereg?
én, a máglyás elégetett
ország?
Légy a mi egymáshoz kötő láncunk,
bánatunk vaskoronája,
belőled nyíló
szemünk.
