Lendvai István: Fehérvári áldomás

Köszöntök rád egy tiltott poharat,
hazám. Köszöntöm rád a föld alól,
hol abroncs őriz elmult sok nyarat,
hol pincemélyen csak a szú dalol,
a gyertya könnyez, öntestét emésztve
s némán koporsóz botívek penésze.

Ó, vak koporsóm, bús hajófenék,
sóhajtócella, rejtek és süket
szilaj hajósnak szűkös menedék:
hát mindig? mindig? Lázadt lelküket
így forrják el a messzire-hajósok,
árboc-sikoltó, sirálymellű jósok?!

Vért játszik italom vörösse, – jaj,
hogy vér alá fúl mindegyik vetés!
hogy örökeggyül zúg az ős sohaj
királyok halmán, s mind kevés, kevés!
hogy így foly örökóta, vér szüntelen,
s csak nézni, nézni, fogyva, tehetetlen!

Az éjfél Holdja szégyenes, vörös.
Sanyart gonosznak megbocsát az ég,
s rajtunk a jó is bélyeg lett, pörös,
az angyal ajkán kési az »Elég!« –
erény is, bűn is, minden eljön értünk,
és mindenünkért vezekelve vérzünk.

Voltunk gazok, bolondok, tékozak,
s pokol pallóján vágódtunk csunyát,
most itthon éget csúfság, kárhozat:
patkányok rágják rólunk a gunyát,
zsidók bosszulják bántó férfivoltunk
s a fényes homlokért kötél a zsoldunk.

Ó vaksi föld, te koporsófenék,
megrugdalom falad, – szólj: mik vagyunk?
Itélt hordók, hogy szertezüllenék
borunk világ potyáján? s tűz-agyunk
Isten rugoltja, Holddal égő kórság,
idétlen téboly, tébolyodott úrság?

Hánykódnak álmatlan a vén sirok,
holtak kopognak a pince falán,
a mélyben bujdosik egy hős titok,
gyertyám rebbenti egy konok »talán«, –
mégegyszer a poharat! Éji gondon
vadul tiporva, áldomásom mondom.

Nem szenved ennyit sorstól nem hivott,
teremtés kínján nem törik, csatáz,
nem férfi még, ha ürmöt nem ivott,
agyát ha orkán nem borzolta száz,
koldús, kit megver törpe évek túja,
s nem tárt előtte az Idők kapúja.

Irott évekre az iratlanok,
s új századok az agg mohok fölött,
s tán megszólalnak még a szótlanok,
megoldódik a nyelv, a sorskötött,
paraszt Keletnek felcsodásul vére,
hogy más Nyugatban zsendüljön kövérre.

Tán pince, sír és koporsófenék
nem mind halottat rejt, de szent magot,
s még új kalászok vernek új zenét
óvott magokból, vígat és nagyot,
s elfetrengvén a káromló tivornya,
az égre frissül Isten álomtornya.

Köszöntök rád egy tiltott poharat,
hazám. Az éjfél látni szabadít:
gyötörtmagadban szentül megmaradt
a némaság, a rejtelem, a hit,
s még felmegyünk a föld fölé keményen
a verhetetlen sirjaink nevében.


1919. június

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf