Flórián Tibor: Fekete sorsban
Gyors pataktól s a naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben,
meddig bolyongtok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.
Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos s a Maros várnak engem,
itt ének a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.
Bujdosó fák, székelyek, magyarok,
lombotok elhull, elszáll a szélben,
kihal a törzs is a nap tüzében.
A rossz gyökérnek földet adjatok!
Csak otthon lehet emberként élni.
Békéje nem lesz a hontalannak,
ne higgyetek soha a nyugatnak.
Rajta, a rút gondtól nem kell félni!
Áldd meg Isten az én küldetésem:
porosz mezőkről, bús bajor éjből,
add, hogy a gonosz számkivetésből
haza vezessem tévelygő népem.
…Ha tehetném, elállnám az utat,
folyót, tengert, mely innen kivezet,
és fölemelném tiltó kezemet
a hűtlenre, ki új hazát kutat.
Vonat elé állnék, vad örvénnyel
téríteném vissza a hajókat,
hitemmel a veszni akarókat.
Szembe fordulnék sorssal és széllel.
Testemből emelnék magos gátat.
Fekete sorsban, bús messzeségben,
hogy haza találjanak az éjben:
segítségül hívnám az anyákat.
Gúnyolnám a morc kételkedőket,
fából és nádból emelnék házat,
csak el ne hagyják riadt hazámat.
Vad honvággyal kínoznám meg őket.
Mert élni romokon szebb feladat,
s küzdeni gonddal, koldus kenyérrel,
viharral, földdel, áruló téllel,
mint lehullni lassan új ég alatt.
Fekete éjben, bús messzeségben
oltanék szívükbe gyötrő vágyat,
segítségül hívnám az anyákat,
hogy szét ne szóródjék árva népem.