Gyóni Géza: Levelek a Kálváriáról I.
1. levél
Megcsókoltad a levelem?
Azt írtam: „Semmi bánat, drága.
Ne bántsa lelked félelem,
Vigan vagyunk a büszke várba’.”
Azt írtam: „Bízzál, angyalom,
Mi kitartunk büszkén és bátran.”
S gondoltam: Ma az utakon
Megint kolduló bakát láttam.
Azt írtam: „Már nem magamért,
Csak teérted kell imádkoznom.”
S gondoltam: Ej, mit csigavér!
Egy honvéd éhen halt a poszton.
Azt írtam: „Jön a messiás,
Tüzeket látunk felvillanni.”
S már tudtam: nincsen semmi más,
Meg kell itt halni, meg kell halni.
7. levél
A barna ágyúk felugattak:
Vad csattanás… és a gödörbe
Feketén omlott be a föld.
Gondoltam: most és mindörökre.
Aztán csak csönd, végtelen, fojtó.
Gondoltam: ez a halál csöndje.
Csak néha hallott halk zörej:
Egy rög hullott a vak gödörbe.
Hová halhattak a jajok?
Szemem befúrom a sötétbe
és hol vannak az angyalok?
Mért nem zeng az egek zenéje?
Lépések… Most temetni jönnek.
„Itt állt az örs!” – hallik, mint álom.
Ásó feszíti a gerendát –
Halleluja! az eget látom!
10. levél
Hegyeken át a hír szalad:
Nem hős halott, csak szürke rab.
A szívverésed elakad:
Nem hős halott, csak szürke rab.
Nem gyászruha, nem temetés,
Csak új várás, új epedés.
Nem új, halálos fájdalom,
Csak új várás, új unalom.
Nem rá meg őrjítő sírás –
Egy hadifogoly, semmi más.
Nem hős halott, csak szürke rab…
Örülsz – vagy fáj a gondolat?
14. levél
Mit várok még, és mire vársz még,
Feketefátylas fehér asszony?
Ép vagy-e még? vagy sebet kaptál
Te is e bús, rettentő harcon?
Hol most bokrétás büszke hősök
Szerelmes szívvel halni mennek,
Elég erős páncél-e, mondd,
Emléke egy bús szerelemnek?
Hol forrón freccsen most a vér,
Csöndben alhat-e, mondd, a véred?
Vagy lázít már, hogy ifjúságod
Egy messzi rabtól visszakérjed?
Egy messzi rabtól – akit már
A küzdők közül kitörültek,
S ki a gőzölgő csatatérre
Csak fájó, fájó sóhajt küldhet.
Szibéria, 1915. december
