Mentes Mihály: Emmausz felé
Jeruzsálem vérnek és halálnak
Illatát hozza a tavaszi szél…
(Kétezer évnek roppant távolából
Lukács Evangélista így beszél…)
Megyek most én is az ő útjukon.
A Golgotának titka rám sötétlik:
A Mester szörnyen magamra hagyott.
Tán újra meghalt: szíven mar a kétség.
Csak azt tudom, hogy egyedül vagyok.
Mások is jönnek: árnyak csak nekem.
Árnykarjuk után kapkodok. Hiába.
Fülemben ólom. És azt sem tudom,
Micsoda szörnyű hályoggal ver a vakság;
Magamat látom csak a vak úton.
Pedig már egyszer ott voltál velem.
Anyám mondotta s a pap az iskolában.
Nem láttalak. De égett kis szívem
Érted. Fogadtam: halálig, hazáig
A hosszú úton követlek híven.
Miért is bújsz el értelmem elől?
Halálod hírét sírva túlsikoltom:
Gyújtsatok lámpást, égi csillagok,
Hogy Rá találjak, hogy Ő rám találjon…
Oly halálosan egyedül vagyok.
Emmausz útján búsan ballagok,
Mint régen-régen az a két tanítvány…
Víg csodát hozhat minden pillant:
Csak mellém áll majd egy édes-bús Vándor,
Ajkáról forró igék omlanak.
Tudom, megkorhol, hogy mért nem hiszek
És hogy miért nem tudok vígan várni.
De kis szobámba csak bejön velem;
Éhes leszek már: kenyerem megáldja.
…S áldásáról én is megismerem.
