vitéz Somogyvári Gyula: Haragszik rám az édes
Haragszik rám az Édes.
Szelíd fejét most durcásan lehajtja
s gyöngyszem-fogával az ajakát harapja.
Finom homlokán kislányos dac remeg,
támaszkodik az öreg zongorához
s egy ujjal próbál furcsa ütemet.
Istenkém, mit tegyek?
Haragszik rám az Édes.
Haragszik rám az Édes.
Szóljak hozzája? – tudom, hogy az se jó.
Pedig – látom, – hogy várja a kis bohó:
csak egy kicsit – de mégis – kérlelgessem,
hogy aztán meleg, bús, anyás fölénnyel
megbocsáthasson nagy kegyesen.
Istenkém, mit tegyek?
Haragszik rám az Édes.
Haragszik rám az Édes.
Madárszem már könnycsepptől ragyog.
(No lám, mégis csak gonosz fiú vagyok!)
Most reszketés fut krizantém-testén át,
megvonaglik az égő, gyerek-szája,
s most mindjárt… mindjárt elsírja magát.
Istenkém mit tegyek?
Haragszik rám az Édes.
Haragszik rám az Édes.
(Hanem most vége a komédiának,
nagyon fáj már s könny a kisleánynak.)
„Ülj az ölembe, szomorú madárkám,
így… és szorítsd át az én gonosz fejem!”
– Rándul egy-kettőt még, mint a kisgyerek,
sóhajt és aztán csókol csendesen…
Istenkém, Istenkém:
kibékült már az Édes!
1918.