Kölcsey Ferenc: Honvágy és szerelem

     Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körültem lelkesült az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Még is ki fejti meg miért?
Óhajtásom más sorsot kért.

     Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnalának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kísére,
Irigy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lel.

     Sóhajtozám: derülj ki bennem
Kínos homály, enyhülj te szív,
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is a mi kedvre hív;
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a honcsillag felettek,
A távolig s a múlt felé,
Búmat minden nap érlelé.

     Eget s földet kérék, miattam
Nem indult meg sem föld sem ég
S ím bánatomban elharvadtam,
Majd hant alá borít a vég.
S dombján a csendes énekesnek
Keletről lágy szellők röpesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zúg-e köztök egy sóhajtás?

Pest, november 1826.