Döbrentei Kornél: Szendrey Júlia úrasszony naplójából
aki fölénnyel Istent, királyt leigáz,
félte a kardot, hányszor láttam éjente
a rideg pengével riadtan néz szembe,
de imádta, a bugylibicska hogy csukkan,
amit apja vette néki egy régi búcsúban,
szalonnához szerette a lilahagymát,
gyűlölte, ha bor mellett egyedül hagyták,
és amikor nótás, dúlós kedve támadt,
dévajkodva rágicsálta lábikrámat:
a szabadság ingerkedett véle, ha két
mellem közé túrta delejes üstökét,
s ama történelemkönyv fenekem alatt
lett szerelemfényűvé csiszált magaslat,
akkor nem bánta, hová siet a kis Túr
és mily sorsra szánatott Lamberg és Latour,
majd eltűnt napokra, megjött, aludt, horkolt,
olykor ocsmány, idegen-nőstény szaga volt,
másnaposan húslevest falt, pikáns zellert,
s mi tagadás, néha jóízűen elvert,
tiszta ingén pörkölt-szafttal ejtett sebet,
s nem képzelt helyébe kozák pika-hegyet,
lobogott, csak akkor adta fel a reményt,
ha nem mostam el rögvest a koszos edényt,
vagy hallgatta, Don Quijotei hősjelölt,
hogy zeng a borbélytányér a műhely előtt,
majd újra bennem volt, duzzadón, szilajon,
léte asszonyérlelő, buja fájdalom,
s míg gyarló teste testembe viharzott tá,
istenek sajátították ki homlokát.
