Garai Gábor: Örülni oktalanul

Persze Cs.-nek volt oka az örömre
(ha ugyan volt), de minket, többieket
teljesen oktalan friss derű pörgetett
föl a magasba, pedig nem intéztünk
semmit se, sőt hiába jöttünk össze,
hiába töltöttünk el együtt egy napot,
és igazán nem is ittunk sokat
(kivéve Cs.-t, de neki oka volt rá),
s hiába érkeztek be előző nap
az áremelések – önfeledten örültünk;
alighanem egymásnak, furcsamód,
bár máskor tépni, marni szoktuk egymást
és éppen itt – oktalanul örültünk,
régi, nyers történeteket idéztünk,
s líraiakat is, régieket,
s nevettünk s múlt időket emlegettünk,
a jövő senkit se fenyegetett; –

mert hát ilyen az öröm – jut eszembe
egy hét múltán –, céltalan, oktalan;
ha célját, okát kutatnám, a vérem
folyna szét tán az asztalon, nem ez
a véletlen kidöntött félpohár
sötétvörös, nehéz, fanyar, fanyar bor...