Reményik Sándor: Új Corday Sarolta

Charlotte: „J’ai tué un homme, pour en sauver deux cent mille.”
Le juge: ’Pensez vous done d’avoir tué tous les Marats?”
Charlotte: „Celui-ci mort, les autres trembleront peut-être,”

Első tavasz-napok.
Édes, enyhe meleg.
Szanatórium-kert.
Szent hallgatás.
Sütkérező, sétáló betegek.
Köztük magam.
A kék csendnek furcsa varázsa van.
A csillogó roppant levegőégben
S az emberek sütkérező szívében
Nincs semmi más:
A béke reszkető nagy vágya van.
Tavasz van s élet.
Akármily nyomorultan:
Minden kis féreg éled.

De most – –
A csillogó roppant levegőégben,
A Tavasz kitárult fényes szívében
Egy kis fekete pont jelenik meg.
Zord zümmögése végtelenbe száll,
Amint ereszkedik
Alább-alább a fekete bogár.
Egy pillanat –
Mielőtt félrevert harang gyanánt
Szívünk döbbenten kondulhatna meg
S kiverhetne a veríték s a láz:
Már hull reánk a halál harmata,
Pereg
Irtóztatón és láthatatlanul
A gáz…
Hullnak rakásra
Férfiak, nők aggok, gyermekek.
Háború?
Nincsenek szembenálló seregek.
Féregirtás: mondotta valaki.
Hát ez lesz, ami lesz.
Ami a horizonton meredez.
Féregirtás: szatírák szatírája.
És nem lesz kegyelem.
A csecsemőnek sem,
Sem irgalom,
Sem fedezék,
Sem védelem.
Féregirtás: hát ez lesz, ami lesz.
Más semmi sem.

Első tavasz-napok.
Édes, enyhe meleg.
Szanatórium-kert.
Szent hallgatás.
Sütkérező, sétáló betegek.
Köztük magam.
Te tudod, Istenem,
Nincs bennem semmi más:
A béke reszkető nagy vágya van.
Féltem magam,
Gyógyulni kicsi féreg-magamat,
S távol-közöl,
Akik engem szeretnek,
Óvnának, féltenének: azokat.
És népemet és az emberiséget,
Féltem e milliónyi árva férget.
S értük talán,
Ha nagyon kellene,
Bár nincsen bennem hősi lendület:
Odadobnám nyomorult-magamat.

Mint hajdan a nagy Caen-i Leány,
Zsarnokot keresek.
Settenkedem utána,
S nem államfőkben, nem diktátorokban,
Nem hadvezérekben találom meg.
Egy sötét arcot látok valahol.
Retortákra hajol,
Boszorkányüstje zordul sistereg.
Én látom ezt a sötét alakot.
Isten neki búvár-látást adott,
Röntgen-szemet,
Rontás helyett teremthetne nagyot.
De meggyalázta, megszeplősítette
És megmérgezte a Gondolatot.
Ez ő.
Rémeket hív a kémcsőből elő.
Agyában kóvályog a gondolat,
Az eladott, a meggyalázott,
Megmérgezett emberi gondolat.
A féregirtó ő,
Az Antikrisztus ő,
Az új Titán.
Mellette famulus a rablott gyermek:
A Tudomány.
Én látom ezt a sötét alakot,
S a most keletkező gondolatot
Benne.
S én kicsi féreg, egy a sok közül, –
Ha tudnám,
A gondolatot belefojtanám.
Settenkednék utána,
Mint hajdan a nagy caen-i Leány
A forradalom piros alkonyán.
Ezerszer kérnék bebocsáttatást, –
Ezerféle ürüggyel
Zaklatnám ezt a torz modern Marat-t.
Úgy állanék egyszer végre mögéje,
Csak egy féreg a milliók nevébe,
A meggyalázott gondolat nevébe,
Én magam,
S bár bennem
A béke reszkető nagy vágya van,
A Béke szent nevébe,
A gyilkot, amit rég szívembe hordok:
Markolatig döfném sötét szívébe.