Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram- 2014. június

Gazduramék-és kedveseik verscsipogása a toll-tollászkodásai közben, versleveleik között....


Kedd reggel (a szerelmeddel)
 
Öltözködsz, zoknit húzol… lehajolsz,
melled két könnyelmű szamóca,
parazsát találja a pillanat kanóca,
s azt várja cinkosan,
hogy hívó mozdulatlanságom észrevedd,
tudom, hogy nem szombat van,
csak egy átlagos kedd,
de mit csináljunk, ha nagy hirtelen szökik fel a láz,
olyan ritka, hogy hétköznap üres a ház.
 
Párnameleg arcod már vállamon pihen,
tükröződöm szemedben, mint túlpart a vízen,
összebújunk, mint homokkő és selyem,
szótlanul kérdezel: jó, és most mi legyen?
 
Mert kedd van és nem szombat,
a pillanat sejtelmességében is önző,
küszöbön állunk… a valóság küszöbén,
öröklét csobbanás simogatva ösztönző
fuldokló néma ígéret marad,
fanyar feloldásként, ne felejtsd szavad,
marad a játékos mustra,
szökési kísérlet, hervadás, frusztra,
fellobbanásra homokot, tényeket hozunk,
szavak nélkül szabadkozunk,
- éjfélkor találkozunk, a torlaszok mászása után, közvetlen,
lehet előtte, lehet utána, de közben nem, éretlen
káprázat, felszínes intarzia, visszatalálunk,
oda tartunk, ahol már lennünk kéne,
a megszokott kereszteződésbe,
hintázunk naponta, mint kikötőkötélen a moszat:
megszokott napi áldozat…
 
és újra együtt a test és padló (nincs elrugaszkodás),
mesébe szippantott vadló (csodás),
de már nyomtatva, kötve, fűzve,
- púpozott kanállal a valóságot űzve,
tűzbe olvadt perc, ami önmagától fél,
profán, de igaz: boldog, hisz saját hamujából él.
 
a sokat sejtető misztikus csönd esti alkalmat képzel,
már öntöd a teát nekünk (ez a reggel ilyen): citrommal, mézzel…
Jóna Dávid (2014.05.16)



Péntek reggel (a szerelmeddel)
 
Bronzöntésű nap, óramutató lábaival
sétál a perc körbe-körbe,
nézem a szétnyílt világvége Galaxis-sarkait,
a végtelenben le vannak törve,
Te mámorítóan sétálsz, követ a múlt—
birodalmak, szeretők, katonák,
míg szivárvány-kantárodat,
a tavasz kezébe dobod át.
Most éppen a föld szájában mész—
kisföldalatti, kiszállsz a Kodály Köröndön,
ahol szanaszét autók, házak, boltok-
kiszakadt városnyi bőröndöm.
Te nyitod a kaput, fölmész a lépcsőn,
lábaid-oszlopait visszhangok ölelik,
balerinaként átugortad már
Budapest tereinek-köreit.
Felkapcsolod a villanyt, leülsz, kávézol,
kinézel az ablakon,
én meg a szél dolgozó
fénymásolóját hallgatom.
Felteszed lábadat az asztalra,
talpad felett báboznak az ujjak,
úgy várom, mint villa a szénakazlat,
hogy hajadba beletúrjak.
Itt hagytad ruháidat, meztelenül mentél el,
de senki sem látta,
csak a busznak csapkodott össze-vissza,
egész úton az ajtószárnya.
Libabőrős vagy—én gúnárod,
védem becsületedet, védem a portát,
verseim is csended körül: szívedet elejtő
szerelmi portyák.
Szemhéjadat kifestetted, mint az Operában
a felső karzat,
szépséged-áriáit vezényli hangok-forgalmában,
az ezredesi-karnagy.
Neutron-vonzásodban, világom
egy atomoddá zsugorodik össze,
amit hazahozni nem bír más,
csak lélek-óceánod könnye.
17-éves vagy, kamasz, 47-éved
csak boltozat, kupola rajtad,
amit hogy kifessek egész életemmel,
égi-nyugalommal hagytad.
 
Szentjánosi Csaba
2014.05.16.

szozattv


szozat a tiszta hang Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf