Tornai József: Baudelaire: Hattyú-csillagkép
Szél üvölt, föl akarja
borítani a házat.
A tiszta mennybolt alatt repülő sugár-nyoma,
mint a kísérteteké. Mi lesz a mi modern szívünkkel,
ha minden fönségest,
mit szeretünk,
legázol egy még modernebb gépezet
torony-lába?
A vétkekből én is ittam, a rothadásból,
mi fejünket a csatornarács felé húzza.
Isten két évszázada hallgat!
Omló gyümölcs-szájjal más ágyába
fekszik a szerelmünk.
Testébe löki húsunkat a szégyen.
Te gyerekek csodálkozásával álltál
oszladó dögök,
sáros naplementék
kinyilatkoztatása előtt.
A szépségért akartál
ismeretlen partokon kikötni vagy elpusztulni.
És lelkifurdalás, hideg, kígyószemű nő,
fülnélküli, szemnélküli isten
nyomott örvény alá.
Torkunkat föltépik saját démonaink.
A földi folyók véresen tajtékoznak
valahova
a félelmes, nagy ürességbe. Az ablakon át
becsordul az ég,
ott úszol, lehajtott, fáradt
nyakkal, Ládát hiába várva,
a Hattyú-csillagképben.
