Sinka István: Zümmög óda a fekete föld fiához

A te istened örök, a te fiaid szépek,
te csak dalolj. – Erős vagy te, mint amoda a hegyek,
miket Bihar emel s miken nyomorult apád járt
nyomorult talpaival, míg urai itták a bort
s puskázták a vadat…
S neki nem jutott, jaj! csak egy lerévült pillanat,
hogy sirathassa magát énekben,
keserűn egy nádihegedűn. – Ámde
anyáid sem éltek különben:
nyöszörgő tölgyfa bölcsőben, fűzfalábon
ringattak téged ők, tejért imádkozva
s hosszú szempilláikon könnyeket gyűjtve
a gyász elé, ha kardot fogtak néha
a bús földmívelők. Igaz, ők is
szikrázták a harcot, s igaz:
szemükbe kiült dalolni a szabadság.

Te csak dalolj! – hazámnak, hegyeimnek
egyetlen kősziklája: húsa húsomnak, vére véremnek –
Fuss ide  hozzám, én vagyok az utolsó, nagy szeretőd:
a költő, ki megáldom dünnyögő barmaidat, fiad, lányod,
asszonyod, kicsi teknőd kovászát – s adok neked
a napjaimból egy napot… ha elfogadod irgalomból.