Finta Zoltán: Fellegek

Vén számadó hajtja lompos ökreit,
a messzeségnek hetykén fütyürész.
Markába fúj, harsányan tülköl és
tinóit veri, ha egymást öklelik.

Ég mezőjén legel a lomha gulya
csillag-csapáson, tejút-ösvényen.
Végtelenbe vesző köd-sövényen
hívja őket alkonyat, halk furulya.

Jó Isten nyája… Merre megy, hova
várja jöttét tikkadt föld, gabona,
kis gyermekként, kit éhesen feledtek.

A vén számadó nyáját megfeji
s az ég tejét a lázas esteli
csendre leönti friss, hűs permetegnek.