Madár János: Hullt az ég
Az volt a jó a nevetésben,
hogy a könnyünk is megeredt.
Sírtunk és fulladoztunk a gyönyörtől,
– míg hirtelen este lett.
Sötét felhők ereszkedtek
a ház megrepedt falára.
Peregni kezdett a mész,
vakolat – füvekre, földre, fára.
És az ágak is meghajoltak,
a virágok kihűlt kövekhez értek.
Mint a vér, piros szirmok
folytak a csöndre, és féltek, féltek.
Halott apám feküdt előttünk,
és semmit sem értettem a gyászból.
Mint gyermek – csak álltam,
és tejet, kenyeret kértem anyámtól.
Ő lehajolt hozzám csöndben,
a fejemre tette elárvult kezét.
Ujjai remegni kezdtek,
és hullt az ég, hullt az ég.