Benjámin László: Krisztus a piacon

Szótalanul, békétlenül, szegényen,
meghúzódtam a piac sötét sarkán,
míg távolabb százszínű köpenyében
zsibongott, nyüzsgött, őrjöngött a Balkán.
Örmények alkudoztak ezüstgombú
cigányokkal; részeg görög hajósok
szemében táncoltak a csupaszcombú
lányok; jó sorsot árultak a jósok.

Könnyű csodától, bortól mámoros nép,
készen mindig, hogy új csodákat szíjon,
pörgött, hevert – mikéntha zöld-piros vég
szőnyegen – az eldobált dinnyehéjon.
Egy kőrakáson ültem undorodva
s nem fordítottam a mocsoknak hátat,
mert egymást átkarolva és zokogva,
mögöttem szelíd kupecek okádtak.

A bokorban egy szép fekete ringyó
ölelkezett egy ciprusi üzérrel;
és búcsúzván, a férfi undorító
jelet kulcsolt a lány hátán kezével –
s az hajlékony, vörösre festett ujjal
ellopta tőle pénze maradékát,
s már engem kínált csókkal és mosollyal;
s én úgy utáltam csókját, mint a békát.

S utáltam magam; s gyűlöltem az olaszt,
ki könnyűk kézzel nyerte el a kockán
a nyolc aranyat, mit az öreg paraszt
Isten nevében, jó szóra bízott rám.
Zsibbadt lélekkel, szótlan, merev arccal,
részeg danák és pucér sóhajok közt,
kuporogtam, mint ki sötét bűnt forral –
holló hollók közt, tolvaj tolvajok közt.

Egy férfi ült mellém akkor a kőre,
és enyhe szóval vigasztalni kezdett.
Csuklója véres volt, fakó a bőre,
mint szentképen, vagy útszéli kereszten.
Megismertem – de csak tovább is ültem
makacs gőggel, és játszottam az álmost;
majd szavába vágtam ingerülten:
Ígérsz, ígérsz – hát tégy velem csodát most!

Semmit se szólt, csak két kezét kinyújtva
felállt – s mi rajtunk kívül volt, a vásár
felszállt és fejjel lefordult; s hogy újra
leült, a várár a régi helyén állt.
Én csúfolódtam: – Tíz garast megért
e szép mutatvány, s nem többet. Ilyet
a sátrak között, szemben, annyiért
varázsolnak az indus kóklerek.

– De engem nem kápráztat ily varázslat,
s ha nem telik több tőled, menj el innen!
Itt vagy, velem vagy – mégis megaláznak,
és elcsúfítanak s üldöznek engem.
De ha úr vagy, hát tedd, hogy e mocsokban
szálljon szememre mély és tiszta álom,
melyből ébredve tudjam bizonyosan,
hogy győzni fogok egykor a halálon.

Felkelt, és sértett, szomorú szemekkel
rámnézett – s lassan a tömegbe nőtt.
S felsajdult bennem kétségbeesetten:
szemtől-szembe többé nem látom őt.
És makacs, zárt pillámon egy szelíd
könnycsepp kibújt remegve, mint a rácson
fogoly madár; s harmadnap reggelig
aludtam ott, hanyatt a kőrakáson.

1943.