Rab Zsuzsa: Őrtornyaink

A firenzei dóm tövében
rátok gondoltam, ti merészen
világoló, aprócska lángok,
sár-templomok, fa-haranglábak.

Napnyugat s napkelet határán
őrködtetek – de sokszor árván! –
tűzkormosan, árvízben ázva,
dúló hadaktól meggyalázva.

Virultak pogány tulipánok,
hímezték bibliás leányok
tölgyfából rótt úrasztalára
karácsony vagy pünkösd havára.

S a templom-kunyhóban a Gyermek
sugárzott, s szálltak kettős nyelvek,
ötezer év zsidó igéit
magyar ige zengette égig.

Zengette kopott prédikátor:
a virágos Hollandiából
útnak indult gyalog, szekéren,
hogy bölcsőjéhez visszatérjen,

vesszőből-sárból szentegyházat
emeljen a sár-föld hazának,
magyar nyelvből egy új országot,
tündöklő koldus-királyságot.

Kelet küszöbe, Tisza-mente!
De sok baj, vész törette-verte!
De Erdőn-Túlról fáklya-fényjel
üzen ma is, vaksötét éjjel:

veletek vagyunk, míg ti vagytok,
magunkra, tudjuk, sose hagytok,
a Tisza, Maros vérerén át
együtt lüktetjük még a zsoltárt.

„Tebenned… elejitől fogva…”
egymás kezét és szívét fogva,
ki töretlen gerinccel álltuk,
ma sem görnyedhet meg a hátunk!

A firenzei dóm tövében
szédülve a magasba néztem,
ott fenn palástok lobbanása,
gályaevezők csobbanása,

s „erős várunk” az olasz égen
lebegett fatornyos-merészen,
csipke-csodáknál ékesebben,
aranycifráknál fényesebben.

Hol veszett vizek ostromolták,
hol dühödt törvény szabta sorsát,
– hányszor lét és nemlét határán! –
erős hitben mégis megállván.

Világoló kis faggyúmécsek,
őrtornyaink, dacos-merészek,
rátok tekint a riadt lélek:
őrizzétek meg ezt a népet!