Sántha György: Kenyérszegéskor

Még sohse láttalak ilyen szépnek
 ilyen párás csillagtestűnek
 ilyen földbőlvalónak
 és Napba visszakívánkozónak,
 mint most
 öledben a friss rozskenyérrel,
 amint szorítod átszellemülten
 ötfiadszítta melleidhez,
 hogy aztán mély sóhajtással megáldva
 s új gyümölcsök vérére éhes késsel
 keresztet vetve rája,
 megszegd és szétoszd szelíden.

Mintha gondtalan égbolt alatt
 agarászott halott apád emlékével
 kemény rögtúró ősök lelke
 birkózna benned,
 sötét hajad lobogó villanyában
 valami fojtott bánat,
 s a barna kenyér meggyúlt illatának
 szelíd keserűsége szálldos
 álmos lombokon, tüzes égen
 és terített asztalon.

És hallgatom az átváltozott földnek
 belémszűrődő harci dallamát,
 melyet végtelen drótok
 láthatatlan huzalain
 ritmusra löknek szívembe
 a nyári munka örömlázában
 tomboló boldog elektronok.