Benjámin László: Balatonboglár
Lásd, ide vágyom, napról-napra jobban
kívánkozom a csöndre, falura,
hogy elfáradva bár és megcsalódva,
lehetnék végre napjaim ura.
A város eltaszít; falun-lakásra
csábít ez a Balaton-parti ház,
s azt követeli tőlem az utolsó
nagy szenvedély: az írás-olvasás.
Ami elmúlt, a negyvenhárom évből
hol van csak egy, félig-zavartalan?
Ideje volna már, hogy végre csöndben
s munkában töltsem, ami hátra van.
…Itt korán kelnék. Gondoznék a kertben,
nyesnék táz húsz magamültette fát;
nyitnám az ólat: szedjenek a tyúkok,
totyogjanak a tóra a kacsák.
Később meg az asztalra könyökölve
egy képen, egy jelzőn merengenék,
gonddal, sokáig, jó műveshez illőn;
s te siettetnél: elhűl az ebéd!
Tavaszi, nyári estén kinn a lépcsőn
ülnél, vagy a kertben, a fák alatt
kézimunkázva várnál, és nevetnél
rajtam, hogy megint nem fogtam halat.
A zord napokban, mikor a Bakonyból
lezúgnak az északi viharok,
a kémény füstje messziről jelezné,
hogy van a házban egy fűtött sarok.
Jönne gyakran az orvos, a tanító,
irodalom barátja s az enyém;
amíg te az asszonnyal társalognál,
ő kérdezné: van-e új költemény?
Fölolvasnám a verset, a tanulmányt,
és utána elülnénk hallgatag,
hozzágondolván ki-ki a magáét;
majd kezdődnék a kártya vagy a sakk.
Váratlan vendégünk is lenne olykor,
a környékről egy verselő diák;
félszegen s tisztelettel jönne, tőlem
tanácsot kapna, tőled egy teát.
Vasárnap mi is vendégségbe mennénk
szokás szerint s illendőség miatt.
Haza jövet formásan tiltakoznánk:
Ne kísérjenek el a háziak!
Az ismerősök az utcán előre
köszöntenének, két ezüst-hajút.
Öregesen ballagnánk, meg-megállva
s elnézve, hogy szikrázik a tejút.
Odahaza várna minket a déli
maradék és az esti nyugalom.
Te még kitakarítanád a konyhát,
én rendbe raknám íróasztalom.
Megnézném még – mert félnél a sötétben –
a fáskamrát, aprójószágokat.
És félálomban hallgatnánk az ágyból,
hogy elrobog az éjféli vonat.
– Aludjunk! – szólnál. S ahogy abbahagytuk,
megjelölnék a regény oldalát.
És kezed nyújtva még megsimogatnál,
mielőtt a villanyt eloltanád.
1959.