Kisfaludy Sándor: Lement a nap...
A fellegek bíbora,
S nyugalomra bocsátkozott
A vidék sok vándora;
A csillagok ellepék már
A tiszta mennyországot,
S a rengeteg fenyveséből
A hold lassan felhágott.
Tízet kongott a bús harang
A templomnak tornyában –
Minden ember, minden állat
Elmerült volt álmában.
Csak én és ő s indultunk –
Ébren még csak mi valánk.
Kisétáltunk – s Luna asszony
Csak egyedül nézett ránk,
Puszta, szilaj, komor, vad s nagy
Vala minden mellettünk.
És borzasztó, amit látánk
Alattunk és felettünk:
A hegyeknek meredező,
Ijesztő omladéki
Úgy fekvének, mint egy világ
Elégett dőledéki.
Ő karomba csimbalkodva –
Némán s halkkal járnák ott,
S néha édes gyötrelmében
Ő, a kegyes sóhajtott.
Szép s nagy volt, amit érzének
Öszvehangzó szíveink,
S mint a sas a levegőben
Fellegzének lelkeink. –
S ott, ahol egy haragos víz
A bércről leszakadoz,
Hogy az öble felett fekvő
Hidak rengnek s dobognak,
És a szirtok, amelyeket
Habja megcsap, morognak; –
Ott, hol a hegy szirt-homlokán
Komor és bús felségben
Egy régi vár mohos fala
Áll még most is épségben
Fenyőfáktól környülnőve,
Ahol baglyok huhognak,
S a hold halvány világában
Tünemények villognak; –
Ott, hol a vár ablakában,
(Hol a szél most ki- s bejár)
Hajdanában nyájaskodva
Könyökölt egy nemes pár;
Hol estvénként epedezett
Tán egy szűz egy legényért,
Ki a hitért a szentföldön
Ontotta a pogány vért; –
Ott, hol hajdan a lovagok
Menyegzőket tartottak,
S a bárdoknak énekjeik
És hárfáik hangzottak,
De ahol most a boltok közt
Csókák s vércsék fészkelnek,
S a szellőben bojtorjánok
S csipkebokrok lengenek; –
Hol a dicső tettek fénye
(Be el vagyunk fajulva!)
Most a feledékenyégnek
Ködjébe van borulva;
Ott, ahová ritkán téved
Egy mostani halandó;
Ott hol minden emlékeztet,
Hogy haj! minden mulandó, –
Mint Theseus hajdanában
Naxosnak a tetőjén,
S a szökevény Ariadna –
Mi ketten ott, ő és én,
A lelkeknek órájában
A nagy fűbe ledűlénk,
És lelkünkkel és testünkkel –
Szerelembe merülénk.
A Gráciák és Ámorok
Rózsa-fátyol vontak ránk. –
Luna immár messze haladt
Hogy e helyet elhagyánk.
Idvességes emlékezet!
Édesen fájsz szívemnek.
Egek, még egy ilyen éjjelt! –
S legyen vége éltemnek.
