Sántha György: Háború
Mikor a sárga gőg
és a keserű kudarc
már mind felszívódott az agyba,
valamely széthulló világról
egyszercsak lesiklik hozzánk
az életentúli, titkos „Z”-sugár.
Ugrál a higany
s a bankok vastag vaspáncélja mögött
méregzöld téboly áramát
indítja az arany.
A kötéltáncos Csillag-Állatok muzsikálva
egyszerre különös dühöket delejeznek.
Fölforr az ős Gonosz boszorkányüstje.
Behúzzák villanyfényszórós rókafarkukat
a lármás újságok
és „ultima ratió”-t
süvölt a rádió.
Ránk sunyít a furcsa japánszemű Nap.
Egymásba futnak utak és utolsó
konferenciák Óperenciája felé
vonagló vonatok.
Fekete magját szórva
pattan föl a bölcs eszetokja,
s míg kényes, karcsú párducszökéssel
kúsznak elő az elsötétülő lelkiismeret
dzsungeléből az új bűnök,
a szegény kerge népet
ismét bégetve rettentik össze
a Halál szent egységaklába.
Éj és nap folyton csupa badarságokat
beszél hangosjajgatva a Zagyva,
mint a hagymázos kis gyerek,
aki fakardját álmába se hagyja.
A deli Hajna képe körül hajdan
„csillogva kerengő” boldog Bodrog is
megállna most, vagy ijedten futna visszafelé,
mint a gyík,
de, jaj, már fölvetette újra
bűvös falánk szemét sziszegve,
hogy kíntól és dactól villogó ezüst testét
jóllakott ellenségére csavarja –
a hamis kultúra Laokonfiaiként
minket is halálba szorongató,
sebzett óriáskígyó:
a Rajna!