Erdélyi József: Barátok a Tapolca partján

                                       Ady Endre emlékének

Barátok a Tapolca partján,
egyike ül, másika áll,
hatan-heten, mint egy csapat
kopaszfejű, nagy gyászmadár,
csuklyás, nagy, kósza keselyű,
egy más világból ideverten,
tanakodik, tollászkodik.
Tekintetem rajtuk felejtem.

Vélem: egyszer csak szétcsapódnak
a csuhák, mint keselyűszárnyak,
felkerekednek a barátok,
s – barátkeselyűk, – tovaszállnak.
Várom: történik valami,
s úgy tetszik: ők is várnak várva,
valami földöntúli jelre,
varázstörő, jótét csodára.

De nem történik semmi, nem jön,
aki őket megváltaná,
aki a görcsös kötelet
szárnyuk körül megoldaná,
s repülne élükön az égbe,
vagy vezetné a földre vissza
őket az emberek közé,
résztvenni minden jóba-rosszba.

Ki adna jelt? Csodát ki tenne? –
Virágos sík mező a tér,
közöttünk mégis szakadék,
s köt engem is erős kötél,
bűbáj, varász, Prometheuszként,
amit mióta szakgatok!
Hisz én magam is nyomorult,
lefogottszárnyú sas vagyok!

Féktelen viharok s derűk
hívnak engem lebegni, szállni,
győztesen a világ fölött,
Isten jobbjára ülni-állni, –
nem öltöm saskesely mezét bár,
sas vagyok én, de nem sasok:
kívül keselyűk ők s belől:
verebek, házi szárnyasok!

Én vagyok, én voltam a sas,
az égvívó, ki egymagamban
futottam, mint a régi szentek,
világmiatti bánatomban,
s mint a próféták hajdanában,
kiket a lélek hord, vezérel,
hajadonfővel és mezítláb,
keselyűként, versenyt a széllel!

Én, én viseltem nyomorát
a békének s pelyhedző állal,
emeltem nyársas fegyverét,
töredező gyermeki vállal,
háborúnak, forradalomnak,
s ki tudja: rám mikor teszik,
míg boldogasszony-szűzanyánk
katonája itthon feszít.

Én, én akartam elszakadni!
Éjben-viharban menekültem,
szöktem, szülőföldet-szerelmet
elhagyva! Én szenvedtem-tűrtem,
én, én, s ma itthagyok családot,
nőt, gyermeket, s gyalog, ha kell,
indulok, hátra sem tekintve,
a „bűnös Babylonba” fel,

a Tapolcától a Dunához,
tépni egy ájult óriás
köteleit, űzni a torz
keselyhadat, mely lakomáz
kövér máján évezer óta,
s ha volt barátja: regős pogány,
dalos kuruc, koldus poéta!...