Sértő Kálmán: Kosztolányi hagyatéka
Kosztolányi Dezső
Meghívott ebédre,
Míg szép szemeivel
A világot nézte.
„Be kár, Kosztolányi,
Drága Kosztolányi,
Hogy ma már nem tudunk
Verset citálni…”
„Asztalhoz ültettél,
Panaszkodó gyermek,
Egymásra nézett két
Panaszkodó gyermek,
Elmondtam egy verset,
Jól emlékszem, sírtam,
Megtetszettem Néked,
Örültél, hogy sírtam…”
Hagyatékot hagytál,
Hogy: „Nem szégyen sírni,
Zokogni dicsőség,
Csak nehéz kibírni.”
Testedet azóta
Fészekbe temették,
Nagy koponyádat a
Porba merítették…
Bársonyhajad nem nől,
Árnyszemed lezárult,
Félelmed, Veled múlt
Hogy sírod bezárult.
Csillag vagy az égen,
Fölfelé hullt hárfa,
Ezüstös zenéknek
Aranyos királya…
Aranykenyér, 1939