Tűz Tamás: Szeptembervégi elégia

A hatvanéves Harsányi Lajosnak

Ki nyújtja át kezét a tágas égnek
úgy mint a fák: kitárva és egészen?
Csuklónkra kell csavarni lenge létünk
s fölkúszni rajt, mint könnyű hágcsón.
Hová? Jaj, tudják némelyek, kik vért,
velőt és szívet áldozának érte:
a drága szóért, mely az égbe visz.
Mást nem lehet: elhagyni régi házunk,
titokban, mint a gyöngyház-szín csigák
s kibújni lázasan a zsongó szélbe.

Egy kocka bukdácsol kezünk között,
csak egy, hat sima oldalán forogva.
Hat szám között, hat oldalon, hat út
vezet, ki tudja, hol, ki tudja, mily
szédítő csillagokba. Már forr a must.
Lazán lobog a kő a mérhetetlen
hordókba lenn s az izzó láva ömlik.
Ki tudja, hány elem gerezdjét törte
össze a láthatatlan sajtoló
kemény köve. Elő a gyors lopókkal!
Tüdőre szívni, mint a levegőt,
mely éltet és meghalni bátorít.
Anyag anyagra gyűl és kőre kő
s a néma törvény dallama suhog csak
az égre gyúló teremtés szüretjén.

Csöndes világ ez. Páfrányok libegnek,
s lanyha szél úsztatja álmaik.
De ím, a fűben lázadó erő kél
és fölfelé tör, megtiporva ősét.
Ez a harc az első. Az alkotó láz
hálót bogoz a levelek gerincén
s szétágazó erekbe csorog át
a lét. Csobogjatok csak zöldellő
erecskék és nőjetek ti húsevő
virágok! Némán, de mindig lázadón.

Hol lelhetnénk föl már a fürge pallót,
mely szédít, ringat s végül átvezet?
Tündérhajszál lebeg a lét azúrján,
mely csillagot csillaggal összeköt
s a fű hegyéről hajló, nyurga pálmák
törzsére göndörül. Be jó merengni!

Halak, kagylók s ti villogó medúzák,
rátok figyel a szem, lebegjetek
a tengerek morajló mélyein.
Hány ismeretlen félsziget dereng
a tigrisek parázsló, zöld szemén:
hegyek, hová még föl nem ért a láb
s völgyek, nyújtózó fák és nagy folyók.

Fönn állunk mi vagy lenn? Ki tudja, hol?
A csontjaink fölé feszül a rejtelem,
megfoghatatlan, áldott s illanó.
Smaragdszín fürt, elégszer megtörettél!
Így kell nekünk, bizony, rommá omolnunk,
hogy égbe szökjön márvány palotánk.

Hajoljatok csak döbbent fellegek
egyszer le hozzánk, mert már épülünk.
Enyészet volt itt, sziklát őrölő,
egész a csontig surranó halál.
De áll a kő, szilárd és mozdulatlan,
mert megnyugtatta már a Mozgató.
Nézz csak körül, halál! Nem ez a perc,
mely jó gazdaként dolgot ád neked.
Az ősz ez itt, mely mint a szűz leány,
méhét takarja, de már álmodik.
Erős, de fél, mert félni jó és áldott:
így tudja ezt öröktől fogva már.

Édes Szeptember! Mért karolsz ma át
s Vergiliuszként mért vezetsz a lét
szép poklain? Hogy lássak is talán?
Jó szem helyett erős kéz kell nekem.
Acélt kovácsolj vézna ujjaimból
és dongaként feszüljön tenyerem,
hogy egybefogjam szüreted borát.
És mint a must, daloljak hajnalonta,
ha kél a nap, daloljak estelente,
ha jő a hold a méla tájra hullván.
Miként azok, kik tudják, merre száll
a kócsag és a bronzszínű levél
s a Bölcsesség bástyáit építik.
Zizegj, zizegj, te sárguló falomb!
Alant borongnak már az új borok.
Egy-két dió lehull s ha föltöröm,
s Mérhetetlen magva néz reám.