Jóna Dávid - Szentjánosi Csaba - Gazduram- 2014. szeptember
A költők kedveseiknek írt versei, vallomásai
a Világűr hidegében a Nap tábortüze mellett....
Szóba állt velünk az Isten...
mintha habot ölelnék, úgy fogom arcodat,
csendem adnám, könnyed perceit a napnak,
szép szirmaid is látom, nem csak az egész virágod,
arcod fogom: csókot lehelve a habnak…
szomjaim bűntudatlan tehetségébe tóduló erő,
virrad, szeret és lobog,
csurran, s az örökkévalóságba feszül a jelen,
s a két szív egy ütemre dobog.
hosszan, szótlan nézzük egymást,
létünk medence-kelyhe pezseg,
óceánba süllyedt szigetünk
egy titkos képletben Veled.
sóhajt, lebeg, nyildokol,
dacos akaratát sejtenként fűti fel,
szenvedéllyel itatjuk fel az estét,
s az egész világot űzzük el.
kasmír melleidhez bújva
vonszollak magammal, Te húzol oda
csiholt pillanatonként egyre közelebb,
csobbanás, végzet, csoda.
hízelkedve csuklik el a mozdulat,
a lelkünk összesimulva csendesül,
ősbársony melegségébe burkolva
fátyolos homályba,újra teremtve és telhetetlenül…
fáradt puha este,
minden - még a csend is - mozdulatlan, zsibbadt a testünk, zsong a fejünk,
felszabadulva, szeretve, betakarva,
hisz lehet, hogy Isten is szóba állt velünk
Jóna Dávid 2014. 07.28.
Gazduram
"Csobbanásotok"----lágyabbá teszi a világot,
az idős fák karavánja, ahogy erdő-árnyékában halad,
az ég homorú falához fújt madárbegy domborulása,
a fűszálak zöld szögei, ahogy fogják a teret,
mind a nyár testmelegét adják, mint a szerelmesek,mint Ti,
ahogy közben a költők kipárologtatják gondolataikat,
amik versben csapódnak le,
ahogy a pillanat-meteoritjából új korszak keletkezik,
ahogy a függöny a harmadik emeletről lóbálja le
rojtos-lábait,
ahogy egy vén anyóka gyűri újságpapír- arcában
a falatot,
ahogy a hidak kötőjeleiben Buda-Pesté válik városunk,
"ősbársonyotok" drapériáiban fénylenek a napok,
egy gyermek karjában hintázik a szülők élete,
én, mint az erős emberek, házakat húzok el az időben,
fogaimba szavak-láncát akasztom,
átforgatom a Földgolyót,
magamhoz ölelem a délután-súlyát, hogy elvigyem
az estéig,
ahol már csillagokat izzadok,
behajolok, mint kezdeteihez a történelem,
nagyot lélegzem, mint a lejáró elemű óra,
derekamon az egyenlítő-öve--és még egy utolsó
nagy lökettel, mint Goya Kolosszusa, megpróbálom
önmagamból felemelni a bánatot,
aztán csak az ezerszemű meggyfát irigylem, hogy
mit láthat,
a végtelen partú tengert, aminek hátát hajók masszírozzák,
s, együtt érzek az elefánttal, ahogy
felrakja kérdőjel-ormányát szegény Afrikáért.....
Szentjánosi Csaba 2014.07.29.
Gazduram
hírek közt kotorászom,
de nem jutok sehova,
rongyos lepelként csüng a vitorlavászon,
hűvös csend, melankólia
messze, ki, a tengerre nézünk,
fogjuk egymás kezét,
köröttünk hánykolódik
a kikötői szemét
elveszetten, megkerülten,
mint vita hevében a szó
elfáradtam, elmerültem,
útját felejtett halászhajó…
Jóna Dávid 2014.07.30
Zetelakán Andival
(Erdély versekből-részlet)
A falu,
utak-rúdját
szorítja dombsatu.
Az éj: nagy macska,
a Hold-egerét hajtja.
Úgy ugrálok az erkélyen,
mint a majom,
fák hajába kapaszkodom.
Légpárnás ágyunk
átsiklik a valóság kövén,
napunk: tömény.
A pálinka elszáll,
a szédület megmarad,
óriás-pajzs az asztallap.
A ház türelmes hozzánk,
vízbe ugrik kezünkből,
szappan- fókánk.
Szentjánosi Csaba