Mécs László. Vándorbottal a Balatonnál
Bottal a kezemben hallgatom,
hogy zúg, hogy zeng a Balaton,
hullámok nyája háborog
a haragos-kék alapon,
folyton rohan s egyhelyben áll!
Önkénytelenül lekapom
fejemről hetyke kalapom.
A térképét jól ismerem:
hol van mély völgy, hol kisverem,
hol járhat jacht, hol meg csupán
papírhajó s hogy mit terem,
hosszát tudom, végét tudom
s hogy ,,H kettő” csak, víz, elem:
-- a titka mégis végtelen!
A kápolnában épp misét
szolgál a pap, most zengi szét
a csengő az átváltoztatást;
csengő, pap, ostya: semmiség,
habocska, jön, megy, -- mégis áll
a Tenger, mely mély, ősi, kék
s a Tenger partján állni szép!
Egy sóhaj-sürgöny ott terem
a hófehér kis kenyerem
mit termelt a paraszti föld,
tapinthat rajta tenyerem,
hosszát tudom, végét tudom,
-- mögötte mégis végtelen
erőt sejt szív és értelem!
Kicsiny-magamra gondolok:
vagyok csöpp tengerszem-dolog,
anyám méhétől földanyám
sír-méhéig hullám-dalok
zenélnek bennem, mégis áll
egyhelyben életem, holott
úgy látszik folyton loholok!
De rokonom a Tengerem,
kinek csak nevét ismerem,
s ki egyszer a halál-eren
át visszaszippant hirtelen!
Bár testem végét jól tudom:
a gyűszűnyi szív, értelem
Isten-rész lesz s így végtelen!
/Balatonlelle, 1942 augusztus. Kéziratból/
