Miklós Jutka: Köd a Kőrösön

Súlyos opál-tömegek zuhognak.
Tömörül a köd a Kőrös fölött,
A víz nem csillog, lomhán kanyarog,
Ütött-kopott, megrokkant házsorok.
Kis román templom gótba ojtott tornya.
Épülő házak. Ázott gipsz-cikornya.
Csatakos uccák, sáros emberek
Éhes és suta, buta verebek.
S egy párás ablaküveg mögött
Én.
Száll, száll a köd
.
Gigászi, szürke ecset.
Egy vonás - és eltünt a gót torony.
Egy vonás - és eltünt a rokkant házsor,
Egy vonás - és eltünt a lucskos ucca
Egy vonás - és eltünt a Kőrös martja,
Egy vonás - és eltünt a jeges ár,
S a folyó opálba mártott ecset
Itt áll az ablakom előtt.
Nincs más csak ő.
S egy párás ablaküveg mögött
Én.
Nincs más: én és a köd.

Semmit se látok s a végtelent sejtem.
Nincs határ, cél vég - a tért uralom.
A világ végén, a Kaf hegyen ülök
És lábaim az ürbe lógatom.
Ez a Nihil. Az áldott, áhított
Az egyetlen, a legfőbb jó: a semmi.
Ó üdvök üdve: a nagy semmiben
Láblógató kicsi semminek lenni.
Nincs piszok, sár, verejték (kedves semmi!)
Nincs tülekedés, nyomor (édes semmi!)
Keresztelő, temetés (drága semmi!)
Üres zseb, tele fej (bűbájos semmi)
Céltalan célok. Semmi, semmi, semmi.

Hozsanna néked szürke ködecset,
Órjás letörlő! Hallelúja - zengem.
S most még egy lépést, most még egy vonást,
Ó áldott ecset, most törölj el engem.

Szél. A köd meginog s fölszakad.
A víz szennyesen, lomhán kanyarog
Ütött-kopott, tépázott házsorok.
Kis román templom gótba ojtott tornya.
Épülő házak. Gerenda-vázak,
Sok fintor-képű, ázott gipsz cikornya.
Csatakos uccák, sáros verebek.
Loholó, suta, éhes emberek.
S egy párás ablaküveg mögött
Én lehúnyom a szemem s fölnyögök.