Döbrentei Kornél: Oldott vers a magányról
Mint vérrög a szívben, oly gyilkos tökéllyel
befejezett a magányod, a hányinger
úgy terrorizál, úgy kísért meg, akár a
megmaradást a piramis; émelyítő
homállyal balzsamozzák be hűlt helyedet,
nélküled történnek meg a évszakok is –
de maradék félszárnyával beborít egy
angyal: csonkoltan is leálmodtad ide
a hit keserves kékjéből, hogy felmáglyázd
az istensercegtető fényt pernyevágyó
életedből, noha kiüt a verejték,
ez a benned pimpósodó halál-lőre,
odakünt vékony dongával boroshordul
a szabadság, ó, megmásszák megannyiszor
vérnősző szónokok, szajhává zihálják,
magát tenéked már csak ámító női
altestekben porciózza ki, körötted
meghitten mocskosodik a világ, melyben
csak a vereség a betartott ígéret,
biomasszából gyúrni címerállatot:
sors az is –
hát a téboly mindenségdohú
cellája inkább! és ott merengj, öledben
a világból kimentett bohócbábuval,
akin az orrodból niagarázó vér
elementáris palást, és nézd meredten:
elunhatatlanul mint liliomodik
a látomás egy patyolat-hazáról, de
jaj, szanaszéjjel csak áldozati csontok,
végeláthatatlanul kanyarog bennük
a Don; meg silány hátgerincutánzatok,
üregükben zászlófacsaró huzatból
a velő –
magányod oly gyilkos tökéllyel
befejezett, miként a vérrög a szívben.
Már nem a keresztfás emberrel üzen a
szeretet; a mennyboltozaton hatalmas
kutya képe ébenedik föl a hajnal
helyén, míg létezésed asztrálfényeként
áttöri sejtjeid falát, s kiszakad
a világba a megváltatlan nyüszítés.