Benedek János: A Szabadságszobornál
Én nem vagyok bálványimádó
S az ércszobor előttem holt anyag,
A benne rejlő eszme bár kiváló
S körötte bár ezrek tolonganak.
Ünnepet ülni érted: szép mulatság,
Dícsérni dalban, szóban és szoborban;
Te csak ezekben élsz, dicső szabadság!
De a világban szolgaság, nyomor van.
Szabadság! lelkem örök ideálja,
Te érted annyi nagy szív vérezett;
Könnyem csorog, ha gondolok reája
S szívem facsarja az emlékezet.
Neved manapság olcsó, könnyü préda,
Éretted most egyebet sem teszünk:
Hogy hébe-korba - előttünk a példa -
Egy-egy szoborban ím' leleplezünk.
Nem téged leplezünk le óh szabadság!
De magunkról rántjuk le a lepelt.
Avagy követte lelkének parancsát,
Ki érted annyit tett, hogy ünnepelt?
Hát ünnepeljünk: harsogjon az éljen!
Felejtsünk annyi bút és annyi bajt;
És fojtsuk vissza a szivünkbe mélyen
Azt az egekre feltörő sohajt.
Felejtsünk mindent, ami szörnyü emlék,
Mi a szabadság gyilkolója volt;
Mi a hóhérok lelkében szülemlék,
A vérboszu ne légyen itt ma folt;
Gályákra hurcolt, láncra vert rabok,
Vérpadra vonszolt annyi vértanu,
Ne zavarjátok ezt a szép napot:
Maradjon por, mi csak por és hamu.
S a népnyomor sinylődő milliói
Ujjongjanak e szép szobor körül:
Illő e szent kegyeletet leróni, -
Van-e, ki itt nem ünnepel s örül?
Örvendjetek!... elnémul íme lantom,
Én itt hagylak, te hideg érc-alak -
S szivem utolsó csepp vérét kiontom:
Csak téged egyszer élve lássalak!