Nagy Méda: Megtagadom szavaimat...

Mint akit vad életösztön kerget az utca szögletére,
de gőgös ajka kolduló szóra nem tud nyílni,
csak némán és mereven nézi előre nyújtott tenyerét
egyetlen vággyal, hogy tőből lemetszve, véresen
hajlítsa a közömbös emberek arcába, –
úgy nézem szavaimat, oly idegenül: árulók ezek,
mert velük megtagadtam büszke, magányos életem
és koldulni álltam az utca szögletére szeretetet és hitet.

Ki érti bennem ezt a furcsa, iszonyú törvényt,
amely beszélni kényszerít akkor is, ha nem akarok?

Miért kell sebeimet tenyeremre kirakni és részvétet
koldulni, vagy megértő szót, ha szenvedek?

S ha legmélyebb rejtett valómból kincseket ások elő,
óh, micsoda belső erő késztet vásári népnek
szétszórni ezt, s szerelmem, otthonom, szégyenem,
könnyem s hitem folyton nap-nap után?

Utcasötétből belesve láttál már kigyullt
villanyfénynél szobát? Milyen éles
minden mozgó alak, bútor, szőnyeg, kép, – még
a szög a falban is ragyog, – láttad?

És szenvedtél azok helyett, akik így tudnak élni
az utcának, szégyentelenül, kifelé?

Ez vagyok én, a költő: kigyullt fény a sötétben,
megnőtt árnyék a falon, kiélesített vonal,
meztelen ember, szikrázó pillanat, – egészen addig,
míg el nem veszek önnön szégyenemben.