Döbrentei Kornél: Magyar táj, ínségkonyhával

 


Hív itt a magzatvíz, de a vetélésnek sűrű a gyásza,
liliomtiprás itt minden kezdet, a brutális áhítozás leigázza,
a téli ég, akár a teremtés után
a tudás fájáról leparancsolt orángután
siváran alacsony homloka,
a reményt-marasztó zátony ősoka,
tűnődést tettető bambasággal mered le rám,
elveszejtne a büntető tárgyilagosságtól bűnös közöny,
nem engedem, hogy bensőmből kimúljék a létre-ajzó elán,
homokzsák testemet szívdobogással dögönyözöm,
annyi halállal verve s felövezve,
követelem a tavasztól – legyen ez evangéliumos rendje –,
az álhatatos feltámadást ide megüzenje,
elölhetetlen lucerna-táblákkal a stációs utat kikövezze,
bár tudom, itt nincs szűz lap, tabula rasa,
dőlhet üdén a hó, a tisztaságot megalázza,
fekete áradásnak fehér képzelgés a habja,
súlyt mimelve zuhog a hó, a magasságot becsapja,
hull alá szakadatlan,
köztakaróvá züllött, fonákos irgalomtól szagló paplan,
mállanak alatta kutyatetemek, emberdögök,
porhüvelyekből elbitangolt lelkek falkája lődörög,
testközelben működnek az ördögök,
sugallván: nem Isten lehellete, de a sár, e hanyag
kézzel kezelt gyúrma-anyag
örök.


 


Csontvázra felöltött fekete nagykabátok
– átüt rajtuk a haláldoh –,
lesik, az ingyenkonyha kondérja hogyan gőzölög,
ám nem érzik, nem világítja be pirkadásos szégyen,
önérzetük sercegve mint ég
a pokol húsosan rózsálló hevében,
tülekvő sorukat garázda bőséggel ontja az ínség,
sorsuk merész távlata a röpke út, amit ballagolva jár
merülve-ürülve a merőkanál,
torlódva tipródnak, maradékká nyűtt, új doni sereg,
méltóságuk romjain a kiszolgáltatottság emlékműveit építve meg
a nyomorúság pöcegödrökkel kimért
anyagából, mit a kíméletlen-kékre gerjedt fagy örökkévalónak ítélt
– halottabbak nem lehetnek már soha!,
mennyivel égre lüktetőbb, megrendítően eleven
a 301-es parcellánál vádolva kopjafázó ünnepen
a kivégzettek fennhangon bevallott névsora,
mert a leveretés nem meghódolás, de ez vereség,
zsigeri zsarolással a lelket öli meg az eleség,
itt az uzsorahasznon torzzá táplált időben az étel
álnokul szolgál, ha elfogadni vágyjuk bármi áron,
s adatik, hogy protestáló kedvünk az emésztés hamiskás csöndjébe rettentse
önfeláldásos fegyverletétel,
hozzájárulás, mézelődjék álságos emberszeretet vérszomjas idomáron.


 


Megdöglesz az egy tál lencse.


 


Miért, ha kicsi az adag s rövid az ét-hossz,
az árulásig száll alá az emelkedett ethosz,
miért, hogy a káposztafőzelék feltéttel
már elégséges békefeltétel?,
s az se baj, amit odalöknek, moslék,
bendő-mélységből tör föl a könyörgés: ossz még,
a könyörület-kosztosok szája körül nyál csillog, a hála
selyemszála,
akár az ökörnyál, földtől a mennyboltig fölér,
belőle szövődik országos szemfödél


 


Ne így legyen!


 


E hamlettelen koponyákból összehordott hegyen
dúl a párban, szemfényvesztés, hogy csak első vérig,
ám a halált betelítő végső cseppig nagy a szenvedések sora,
akik porciódat kimérik,
akarják,
féld: minden jóllakásod utolsó vacsora
a jött-ment, hiénázó hivatlanoknak terve,
bár a háborgó gyomornedv rengette csajkák
megtelnek naponta egyszer,
figyelmezz a cselre,
mert mit a nyelved porcukornak érzett,
az örömkalóriás szabadság-desszert,
a csontjaidból őrlött liszttel tetézett
s ha kidőlnél, mert dagályló erőd elapad,
láncon megtart a gályapad:
hajtsd hajójuk hetedíziglen, éhkoppon
s ha fejed kómában lekoppan
az eretnek rítus, mikor a törzsfő Álmos
szívét, máját kihasította a táltos,
és megették, hogy a vezér hosszútűrő ereje népébe szálljon,
minden sejtje a megmaradásért szolgáljon,
a visszájára fordul,
mert nem a hon hasznára tartják épen húsodat, el ne hidd,
e mai kondérkodva zsarolók orvul
kiszereltetik a szerveid,
szíved, májad, veséd
alkatrész,
hogy örökkévalóságuk óraművébe ültessék,
míg maradékodat morogva marcangolja az oltottmész,
néhai sugaras itt-léted a semmi múmiaburkába fakul –


 


 Mégis maradj meg írmagul,
akkor is, midőn
békegalambok kloákáiból csöppenként fehérül rád az idő,
a sovány napóra-bot meresztette árnyék
kezedben szentgyörgyi fegyverré váljék,
a sárkány fátuma, hogy kihívja a lándzsát,
idő s tér keresztjén könnyelműn ne mártírkodd el magad,
a sorsod vár rád,
a lándzsát felragadd,
faljad főztjüket, de ellenükre nőlj, meg ne hőkölj,
létezz tettrekészen, akár tokmányban a fenőkő,
minden kegyeskedve odavetett früstök duzzassza öklöd,
feszüljön óriás rügyként mit a tavasz robbanásig töltött,
gyökerezz irhatatlan, mint a tenyészet,
a télközi fű, amikor zöldül merészet,
és fájva,
véraláfutásosan, miként a mályva,
miként a napcsillámokkal repeső
bokornyi aranyeső,
mely fényvesszőket sarjad arkangyali kézbe,
tudd, és tudd állati sejtelemmel is, melyet hited tetéz be,
hogy nem a létért lázadás, csak a lázadó porlad,
s az élet, akkor is ha kifosztják
magát diadallal fölmutatja, mint áldozó pap az ostyát,
táltos a teliholdat.


 


                        Budapest, 1997. április-május    

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf