Bodor Aladár: A pesti fiam

Én még ittam a Marosból. Szememben
Benn páráll még havasunk ködös kékje,
Ismert sziklák, fenyvek őrt állnak bennem,
Ismert rét selyme zsong ujjam hegyébe.
... Téged itt síkok, városok dajkálnak,
Havasi kürt benned át nem rian,
Mások benned a vizek, ködök, árnyak,
Leszel eléggé majd az én fiam?

Sziklás ösvény nevelte a lépésem,
Úgy fogok lépni bárhol is, mindvégig,
Visszájára markolom föl a késem,
S az eltett bosszú bennem holtig vérzik.
Te síkon jársz, a lépést könnyen váltod,
Szád máskép ejt már pár szót, mint a szám,
Más nap süt itt, más lesz nappalod s álmod,
Az én fiam maradsz-e igazán?

Bennem még liheg menekültek éje,
A megszállt falunk, megtapodott sírok,
Negyvennyolc még: aggok könnyes beszéde,
Nekem nem: múzeum s történetírók.
Bennem még kiszórt hamvak kavarognak,
Csontjaimban égnek a századok,
Benned, óh fiam, ők mind halványodnak,
Jaj, lehetsz-e az, aki én vagyok?

Tán zengőbb, lengőbb zászlóként bomlasz ki,
De selymedből egy szentkép kifakul:
Hét vár, félhold... Benned meg fog szakadni
Erdély; Erdély a fiamból kimul!...
S fölborzolódva és halálra válva
Fogok egy nap búsan hökkenni rád,
Mint idegent szagló vad, ha meglátja
Idegen falka közt az ő fiát!...