Fülöp Árpád: Kertünkben ülök

Kertünkben ülök a gyepes part tetején,
Lecsüngetem lábam a part meredekén.
Néha öntudatlan
Oda koppan sarkam
S az omlatag martról göröngy fut a mélybe,
A lenn folydogáló patak fenekére.
Tul a keskeny pallón, a patak mentében,
A "kis szer" kunyhói állnak kettesében.
Barna tetők alatt
Patyolatszin falak
Apró szemeikkel messzi kandikálnak,
Rájok terül itt-ott lombja gyümölcsfáknak.
Csend vagyon... A telkek munkabiró népe
Fürge sarlót forgat künn a nap tüzébe'.
Benn nagy nyugalom van;
Áthallik azonban
Ebnek csaholása, kakas rikoltása
S játszó gyerekeknek vig kiáltozása.
"Kis szer" elvén hosszú hegy, égbe törekvő,
A hegy alja kert még, azon felül erdő.
Fel a rengetegen
Egy árok-út megyen;
Megyén, a mig felér a hegy tetejére,
Itt-ott belevész az erdő sürüjébe.
Oh magas hegy, ha én tetődre mehetnék,
Az Isten egéhez mily közel lehetnék!
Lábujjhegyre állva,
Karomat feltárva,
Megsimogatnám a nyájasarcu eget,
Üstökön ragadnám a futó felleget.
S ha hegymögi tájon tekintenék végig,
Elláthatnék épen a világ széléig.
Tul, a hegy tövébe'
Van a világ széle,
Egészen odáig nem tanácsos menni,
Ki odáig menne, le találna esni.
Isten őrizzen, hogy menjek hegytetőre,
Ott bujkál az erdő annyi réme, szörnye.
Még valami talpas
Medve, avagy farkas
Találna s megenne ott az erdő árkán,
Anyám s testvéreim soha meg nem látnám!
Mögöttem valami csörtetni kezd ott fönn,
Aztán nagyot koppan lenn a gyepes földön.
Nosza, fölpattanok,
Fa alá szaladok:
A nagy körtefáról körte hullt le, érett,
Piros is, sárga is, s mint a méz, oly édes.
Sóváran tekintek fel a magas lombra,
Egy-két körte ha még onnan lepotyogna!
S ime, ágról-ágra
Szép fürge madárka
Szökdel csicseregve, boldog öntudatlan.
... Lélegzetet folytva állok mozdulatlan.
Csak szemem kiséri minden fordulását
S égető vágy gyötri szivem kis világát.
Alább-alább szökve
Lejut a fatörzsre,
Egyszer csak eltűnik a törzs odújába',
Egy macskaugrás és... foglyom a madárka!
Bal tenyeremmel az odú száját fedem,
Az odú gyomrában kutat a jobb kezem.
Sir, vergődik, csipked,
Fáj egy kicsit, mindegy!
Kézre kerül mégis, higyjek-e szememnek?
Olyan boldog, mint én, nincs a földön gyermek!
Tenyerembe zárom, csak a feje áll ki,
Reszket, pedig nyáron nincsen oka fázni.
Nagy lélekszakadva
Futok az udvarra,
Hugomnak, öcsémnek mutatom: madárka!
Van öröm, tapsolnak körültem ugrálva.
Pitvarba legottan s pitvarból a házba
Iramodunk együtt nagy hejehujázva.
Fél lábát fonálhoz,
Fonált asztallábhoz
Kötjük s kinálgatjuk - ámbár neki nem kell -
Vizzel s összemorzsált kenyéreledellel.
Megnyilik az ajtó, édes anyánk lép be,
A mikor betoppan, mosolygó a képe.
Mosolygó, de mindjárt
Felhők elboritják.
- Ugyan, e kis állat neked mit is vétett,
Tanultál-e tőlem ily kegyetlenséget?
Hátha sátorosok, ama világcsufak,
Kik untalan róják a nagy országútat
S olykor itt is járnak,
Téged ellopnának
S kötnének kötéllel  i g y  a sátorfához
S nem eresztenének jó édes anyádhoz.
Old le fiam, old le s ereszd szabadjára,
Árván maradt párja ne sirjon utána!
Meglásd, elröptében
Megköszöni szépen.
- Megesik a szivem a fogoly jószágon,
Jaj, csak engemet is ily sors ne találjon!
A küszöbre állok s kezemből a madár,
Mint a kirepitett nyilvessző, tova száll.
Rövid pihenőre
Ül egy fatetőre,
Látni, visszafordul s dalt csipeg hálába',
Én meg fájó szivvel merengek utána.
Leáldozik a nap, érkezik a csorda,
Előbb a sertésnyáj szalad nagy sikoltva,
Aztán a mekegő
Kecskék tünnek elő,
Leghátul bival és tehén elegyesen
Nyugodtan lépdelve s fejbólintva megyen.
Csorda láttán nagy az én gyönyörüségem,
A kapufélfához támaszkodva nézem.
De ha ér előmbe
A bika bömbölve,
Kapun belül termek, mint a gyors karika
S ingerlem őkelmét nagy bátran: bumm bika!
A vacsora készen, körülüljük négyen,
Anyám s testvéreim - atyám sir mellében -
Imádsággal kezdjük,
Azzal is végezzűk,
Lefekvés előtt még eggyel megszerezzük
S alszunk párosával (én öcsémmel együtt).
Aludni s álmodni gondtalan világot
És tovább folytatni émetten az álmot,
Álom s valóélet
Egy ikertestvérek,
Részünk csak egyszer van ily paradicsomban,
Egyszer, soha többé: a szép gyermekkorban.