Zempléni Árpád: Isten kardja

             I.
Meghalt Nimród, a nagy khán,
Babilon városának
Megépítője, apja.
Halála éjszakáján
Eltünt az ősi szent kard,
Hadisten adománya,
A szittyák drága kincse.
Mint lecsapó villámlás,
Meteor vas-szilánkja,
Befúródott a földbe
És eltünt mélyiben.
De megjósolták a jósok,
Hogy egykor visszatér majd,
S mint rögön át a fűszál,
E kard a föld szinére
Kiütközik megint.
S ki akkor megtalálja,
Hatalmas vezérré lesz;
Legyőzni s birni fogja
Ezt a kerek világot
A csendes óceántól
Nap-áldozat vizéig.
Évezrek jöttek aztán,
Évezrek sűlyedének
A forgandó vak éjbe.
Kifáradt, szerte züllött
Ős Nimród szittyasága,
Elszéledt Babilonból
S a pusztán elvadult.

             II.
Atil vizének partján
Mundzuk úr hunn királynak
Gulyája táboroz.
A barmok legelőjén
Kiütközött a földből
Az ősi szent varázs-kard,
Mint fűszál rög alól.
A csorda vén bikája
Belé hágott a kardba.
Nem tudta, hogy mi történt,
Hogy új idő közelget,
Csak azt, hogy - lába fáj.
A bika bőgve elment,
Három tinót felöklelt
S nem lőn világ urává.
Oda ballag a bojtár
A bika vérnyomán.
A fű közül a földből
A szent kardot kihúzta,
Hogy máskor ne sebezze
Füvellő barmait.
A rozsdás, ócska vaskót
Fitymálva szúrta rézzel
Kivarrt tüszője mellé.
Övében volt a szent kard,
Meglelte és viselte
S nem lett világ urává.

             III.
Atil vizének árján
Virágos, nagy hajókon
Mundzuk-fi hős Attila
Víg nászát ünnepelte,
Egy turk khagán-leánnyal.
Ősz apja meg a bátyja
Kedvéért vette el csak,
Hogy így pár tartománnyal
Nagyobb földjük legyen.
Az ifju házasoknak
Ajándékot vivének
A harcosok, kaszások,
Pásztorok, mívesek.
A bojtár is a vaskót
Pirulva fölajánlá.
Az udvarnép mosolygott
Rozsdás ajándokán.
De Mundzuk hős fiának
E vas tekintetére
Orcája úgy kigyúladt
Mint sarki fényes éj.
Reszketve hős örömtől
Megösmeré azonnal
S átal vévé a kincset.
Mundzuk-fi hős Attila,
Mikor kezében érzé
A régi csoda-kardot,
Hadisten adományát,
A szittyák drága kincsét,
Nimród-ős örökét:
Ott hagyta szép aráját
És lóra ült a néppel
S ő lett világ urává.