Döbrentei Kornél: Nyár Nakonxipánban
Ahogy vékonyodik a jövendőnk,
úgy növekszik rajtunk a háj.
Temetőkön felhízlalt ország! –
Nakonxipánban most erjed a nyár,
s a körtepálinka úgy virraszt
bennem, mint a halottaknapi
gyertya, lassúdad kormolással
emészt el, ó, hogy hittem valaha:
az Isten összes hajnalának fejem
a választott akol,
a fű zöld
irgalmába lassan alámerül
egy rigótetem, száműzött angyal
bitangol a szarkalábban s mélyen
begubózva az olajfalombba
valaki szomorú szelleme a
szívemig sajog, hallom, felettem
a tankágyúk csövében szűköl az
ítéletelőtti csönd, pórusaimból
ég felé párolog a félelem,
s bűzhödő köddel fátyolozza el
a gennyedő Napot,
s mint a Bárány
a hétpecsétes jövőt, feltörném
testemet, a póri titkot, de nincs
búshűségű komondorom, aki
szellőilledelemmel nyalogatván
lecsitítaná átvágott ütőerem.
Ó, duplafanakű a Semmi-;
kinyitom az egyiket, benne
hemzsegő zöldtetvekből szőtt hazányi
szemfödél,
kinyitom a másikat,
benne mámorosan maguk alá
piszkító szuroktetvek, s a
mindenséget elborító sötét
ragacsban a Föld forgása megáll.
Belevicsorítok a bodzavirág
barbár szagába és az élet
rámzuhan, mint a vadbefogó-háló.