Gazduram... Június
Ezt a számot Múzsáinknak ajánljuk, Anyaföldünknek, Nővéreinknek:
a sóhajoknak, Lánytestvéreinknek: a virágoknak, Tanárnőnknek:
a napnak, Júniusnak: nyárral állapotos szeretőnknek, Felhőket ringató
Nagymamáinknak, Szomszédnőnknek: a vágynak, Útjainkat taposó
Elefántszívű Nagynénéinknek, Jeges csöndünkön korcsolyázó Unokahúgainknak,
A vers ritmusával szívünket beállító doktornőnknek!
Gazduram
Tudod mire jó az eddigi életem,
hogy eléd tegyem...
lelkem gőgös sírhalmát
a világ közönyének adom,
indokolatlan marad a lét,
„nem lehetek többé” – feladom…
…szívem verses panaszlevelét.
Homlokának árnya a való,
épp a képkeretek vedlik a múltat,
újra rendez a vén csaló…
De legalább láttam őszintén nevetni…
az üresség fájó és pépes,
vágy nélkül csak az Isten képes
szeretni….
s míg jéghideg erő pusztít,
belül foszló fércek fonala pattan,
bizonytalan bizalmatlansága
megszólíthatatlan…
Nem ereszt a beomlott bánya,
összeért és nem csak a kezünk,
nem válaszolsz kedves, most már beszélgethetünk…
Zsigerkés – szavaid után óriás üresség – hagyom…
a szent kirakóban az egész a darabjaihoz vezet,
javítgatom csendben azt, amit Isten elcseszett
és újra rakom…
Jóna Dávid
Gazduram
A nő: csapda,
akkor tudom főleg,
mikor az ajtót rám csapja.
*
Hány szerelem van, amit nem élhetünk ki,
nem élhetünk meg soha,
húzza éveink kocsiját a mozdony- mostoha.
Hány föld van, amit országhatárok tépnek szét,
átlép a diktatúra,
kabátunk levelét fatestünkről az ősz lefújja.
Hány világ van, amit nem nézhettünk,
hány élet, amibe nem halhattunk bele,
szívünk vértócsájába néz már csak a nő szeme.
Hány hajszála volt, amit nem számolhattam,
hány mosolya, ami nem ébresztett reggel,
talán ez a semmi volt minden, hogy
a múltat visszacsókolhassam egyszer.
Asszonyom azóta otthont szült nekem, életet,
feltámadást,
ismertem valakit, aki helyesen nem rám,
hanem Isten szavára várt.
Gazdag lettem, mint a tengerpart, aki élők között
talál halott cápafogat.
Az emlék tiszta,de vér, verejték mutatja
valóságos arcomat.
*
Az idő ruhát cserél a lányon,
mutatja kívánatosnak, szépnek,
de forgácsoló ölelésünkből,
forgács-ujjaink már nem élnek.
Talán a valóság újraélesztése
az emlék,
de Ádámhoz-Évához vissza,
már csak az emberi történelemmel mennék.
Szentjánosi Csaba
Gazduram
Hinnem kell abban, hogy ha igaz, amit hittem,
akkor nem fejeződhet be,
itt nem…
Hinnem kell abban, hogy több volt a szavakban,
mint egy „jó Veled”, és nem csak a pillanat kénye lett,
a csók… az ölelés…
s a menekülés
végén a kérdésre nálam lesz a válasz,
már az…
elég.
Hinnem kell abban,
hogy nem szárad ki vétlen személytelenségben,
a vágy, a küzdelmed során,
hogy muszáj lesz megtalálnod,
lelked kolostorán
a hozzám vezető utat…
majd segít, az éj, a tó és a hegy;
két bolyongásnak a metszete egy,
összefonódó illatokká nemesült izzadságukat
meséli az ikon,
szerelemes szívük nyugta túlmutat vágyaikon,
s míg lombjuk összeér,
szaladgál bennük boldogan a vér…
Hinnem kell abban,
hogy Beléd égett a pillanat,
hogy vissza kell gyere, mert valami itt maradt,
ez most mással nem fog menni, se Neked, se nekem,
büszke parázs könnyel nem gyógyul,
tudod, ez a szerelem…
Hinnem kell abban, hogy jössz, eltervezve, vagy hirtelen spontán,
különben is tartozol…, s lehet, hogy hozzám.
Jóna Dávid
Gazduram
A TV unatkozik, untatja a politika,
a szenny, kikapcsolom,
olvasok, írok-- végre egy kicsit
önmagamhoz tartozom.
Reggel kitakarítottunk, Sütemény testvéreméket
vártuk, családi összejövetel,
de még heti arcok bennem,
mindegyik mosolyt követel.
Székes ember vagyok, íróasztalos, könyves,
átölelős, hites, szeretős,
tegnap gyermekekkel beszélgettem az IFIN--
értük vagyok felelős!
Nem lehet kezemben kardcsapás, amivel
a mozdulat köldökzsinórját elvágom,
letérdelek Nagymamám előtt, hátha
az égen övé a felhő- lábnyom.
Munkanélküli vagyok, megfosztottak jogomtól,
értem is tüntet valaki?
Vagy összesöpri betűimet a feledés,
hogy mindenki csöndjét meg tudjam vallani.
Micsoda köntöst hordozol Gazduram,
míg nászodra készülsz életed szépével.
Tegnap gyermekekkel imádkoztam,
ami Téged is szeretettel ér el.
*
A tányéromon ma étel volt, a hús: földrész,
a leves: tenger lehetett volna,
annak, akinek az éhségtől, csak könnyeket
nyelt le a torka.
Szentjánosi Csaba
Gazduram
„Micsoda köntöst hordozol Gazduram,
míg nászodra készülsz életed szépével.
Tegnap gyermekekkel imádkoztam,
ami Téged is szeretettel ér el.”
Nem készülök sehova,
a képzelet ostoba
játéka csak…
a szellem dölyfös párolgása,
ami a reménytelenségre keres választ,
ezt tart életben, a többi untat, feszít, fáraszt.
A feledés Gazduram, a feledés…:
a legsúlyosabb ítélet.
mondd barátom a hitélet,
ad megnyugvást, ha könyörgésünk visszhangzik az égbe,
mondd lehet egyáltalán válaszunk az érintés-nélküliségre…
A gyermeki imában keresztre feszítve
szép lennem, köszönöm…
de önmagamtól hevítve, pusztít el ösztönöm,
a még megmaradt vágyaim, s élni akarásom,
a sírom csupasz kézzel ásom,
megtagadásom, naponta savazza létem,
valamire várok,
nem tudom, hogy mire… nem is értem.
Jóna Dávid
Gazduram
A szenvedés becsap minket, mert kérdést
generál, amire ő a válasz,
a fájdalom, a kétségbeesés elterel,
hogy ne lehessünk embertársainknak támasz.
A kín, az árulás lehúz, betakar,
színes örvény lesz csak bennük a remény,
a vágy összezavar minket, hogy
elszáradjon az erény.
A szerelem szívünkre a meztelen nyár
sálát dobja,
minket tulipánná varázsol el,
Kirké dombja.
"Mondd barátom, a hitélet ad megnyugvást,"
-nem, jobban fölzaklat mint bármi más,
mert Isten a nő háromszögásójával
ösztöneink mélyére ás,
hogy koponyánk sötétjében
rátaláljunk a holdnyi fényre,
talán ez az érintésen túli válasza
"az érintés-nélküliségre."
Szentjánosi Csaba
Gazduram
Van olyan, hogy érintésen túl?
Gazduram, barátom, Csaba
Kirké vagy Vénusz dombjának nagyobb a varázslata?
telihold van, mondják, jelent valamit,
árulásra nekem nem válasz a hit.
A Te világod erősebb,
nekem az erény sem kell,
nem létem szeretkezéseivel
építenék bunkert, ösztöneim mélye szerint…
egy remegős, világleválasztós, belefeledkezős öleléses csók van előttem,
az érzést megfogtam, de a nőt nem,
s az én hibám, elhittem,tudnom kéne, hogy nem szabad,
mindig megcsomózom, de mindig elszakad…
Van olyan, hogy érintésen túl?
van ott még valami?
a csendben lehet még valamit hallani?
a leszakadt lánccal biciklit hajtani,
mint az életem…
még felriadok az éjeken,
pedig felesleges,
annyira felesleges…
Jóna Dávid
Gazduram
„Van olyan, hogy érintésen túl?”
Van!
Onnan van az érintés....
A Te hited nagyobb, mint az enyém,
mert világokkal viaskodsz, míg
száz vállra fekteted a fát az égen....
én meg örülök, ha a holdat szikrázni látom
a vas éjen....
Megfordított kérdőjeled: az óriás daru
kampója,
tonnákat emelsz föl vele a szívből- versépületedhez....
én csak a párkányon rohangálok, leesett árnyékom
után kapkodva....
Simone Weil: "Meg kell tanulnunk azután vágyakoznunk, ami a miénk..."
én csak ennyit tudok Gazduram, nem többet,
Az árulásra nem válasz a hit......
Gazduram a szavak adják a csöndet.
Én nem vagyok óriás, hogy vitorláshajókat fújjak
a tengeren,
de Goya Kolosszusát magamban is fellelem.
"Van olyan, hogy érintésen túl?"
Van!
Ahol Isten érint meg minket....
ahol szívedben megérzed elindulni
a szeretet erejével a liftet.
Érintésen túl? Nem! Érintés előtt,
ahol a másik születik bennünk,
mint ahogy át tudjuk ölelni az elefánt csecsemőt.
Olyan vagy Gazduram, mint a F1-es pilóta,
eldobálod fejedről az éjeket, ahogy
bepiszkolja a végtelen....fekete gumicsíkjaid
a betűk a lapon....
Szentjánosi Csaba
Gazduram
A palló hajlik,
a pillanat elmaradt bére,
a tegnapi bizakodásaim ellenére
sem csökken
bimbója fagyott rózsáját tőből vágom,
de gyökérből szárba szökken.
van olyan perc, csibész mosoly,
mit Tőle láttam legszebben,
hideg pecsét az akta végén:
tettének oka ismeretlen…
arca zálogházi kirakat,
titkainak súlya alatt
bizonygatja cserélhetőségem,
a boldogság, s a szégyen
hamarabb dobja a választ, mint a kérdést…
a megtagadott érzést
hidegen és lassan mondja,
kitörölt képem után dobott véres keretnek:
mondom, ha ez kell Neked: nem szeretlek!
a hét
összebújó félelmét
uralta a mégis,
alkudoztam is, pedig nem részem,
zsibbadtan, félkészen,
de őrizlek belül:
temetetlenül…
Jóna Dávid
Gazduram
„a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom.
A költészet hírszerzés odaátról ” (Orbán Ottó)
A vers: szóbajnok,
a szellem magasából nézve a betűk:
Nazca rajzok.
A vers nem lapok kártyáin,
az elkótyavetélt szerencse,
hanem a csend hajójának
sziszegő fegyence.
A terek: nem tüdőrekeszek,
ahol a szó porától a költő köhög,
a betűk hajladozó búzaszálak,
amiket sorokba török.
A költészet: agyunk pályáján
körbe futó gyermek,
amit a gondolatok,
villámostoraikkal vernek.
A verssorok: maguk az előretolt
háborús vonalak,
a költő a hold pajzsával fogja föl,
az Ámor nyilakat.
A költészet a legszebb nő, aki még
a halálos ágyadon is szeret,
szerelmével önmaga fölé temet.
Szentjánosi Csaba
