Bodor Aladár: Erdély felé
Te hű, meleg erdélyi földdarab,
Amellyé anyám szive porladt széjjel,
Szivem feléd húz most, keres, tapad,
Mint csecsemőszáj anyamellre éjjel,
Mint delejtű a földsarok iránt,
Amely felé nagy törvény tűz irányt;
Te hívsz, anyám szivével örökölt
Erdélyi föld.
Álom, régi, súlyos, lidérces éjben,
Sóvárgó, bujtó nagy erdélyi álom,
Alvó harang Szent-Annató-fenéken,
Mely vészre kondul rémes éjszakánkon,
Álom, belőled ivott lelkem lávát,
Te ragadsz, hívsz és szívsz hadak útján át
Északifénybe gyúló éjszakákon,
Erdélyi álom.
Oh vér, sötét csöppekben most is hulló,
Erdélyi vér, énrajtam is te futsz át,
Halántékomban te zugsz, mint a dúló
Viharszél, mikor sodorja a pusztát.
Vér, kit gyülölség mar ki az erekbül,
Szavad az én eremben is fölzendül,
Hívsz, itt vagyok, én, tévedt, messzi ér,
Erdélyi vér.
Harc, harc, öröktül - végeszakadatlan,
Fajt fajra bujtó ős erdélyi harc,
Mit külön forral minden kis völgykatlan,
Minden tavasz, minden ház, minden arc,
Örökbe hagyva apáról fiúra,
Vágylak, várlak, kihíva és bosszulva,
Gyönyör lesz, ahogy izmaimba marsz,
Erdélyi harc.
Kés. Hirtelenebb, rövidebb a kardnál,
Közelebbi, bosszúlóbb, makacsabb,
Jó, vállaljuk, új harcban, ha ez használ,
Jőj kés, farkasfog, mely orvul harap!
Megmártom pengéd veszett eb nyálába
S megcsókolom, éjféli lesbe állva:
A fajtám védem! Jer új igaztevés:
Erdélyi kés!
