Erdős Renée: Uram, Uram!
Uram, Uram, nem kérek ajándékot,
Sem dús fizetést, sem ami megillet -
Én és a lelkem, most már arra várunk,
Hogy megnyithassuk aranykertjeinket;
Hogy rajta belépj ünnepi pompában
És megízleld termésünk és tudásunk -
Mert földnek idegen már a mi létünk,
S világnak idegen a virulásunk.
Uram, ezer éjszaka könnye hullott,
Míg megérett a szőlőtőn gerezdünk.
Féltünk a téli hideg harmatoktól,
Uram, őrt álltunk és verejtékeztünk...
Gonddal neveltünk Te tiszteletedre
Minden virágot - s eleget gyomláltunk -
Korán kelők és hallgatagok lettünk,
S míg nőtt a munkánk: elfogyott az álmunk.
Uram, Uram, mi jó kertészek voltunk,
S ha mi imánk volt: azt dalolva valltuk.
S ha készülődtünk hangos ünnepekre:
Nem a magunk dicsőségét akartuk.
S hogy ünnepünket Te visszavetetted:
Belenyugodtunk és panaszt nem tettünk.
Mentől kevesebb helyünk a világban:
Annál nagyobb és virulóbb a kertünk...
Uram, minden nap egy-egy új barázda,
Amit így vágunk - s míg elfogy az élet:
Készen leszünk s méltók, hogy befogadjunk
Téged, Uram és a végtelenséget.
/1879/
