Döbrentei Kornél: Rebellis türelem
azóta sem áldás, amit ránk oszt,
inkább hallgatta meg Ady Endrét,
és ver még, ver még,
belefárad-é egyszer, ráun?
Antikká korszerűsítve a fátum:
szakadatlan bűnhődjük a múltat s jövendőt,
mi, a jelentől is ökrendők.
Nem sajátítottunk ki soha, e néphez nem illene,
gyötrelmes rangod, hogy Te vagy a Magyarok Istene;
mi választottunk s nem Te minket,
balsors-rögösítette szíveinket
lekényszerítetted a sugallatos porba,
beléjük el így vetvén a dacot:
azért is SURSUM CORDA,
azért is hisszük, az elevenszülő idő csupán tetszhalott.
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,
történelmi böjtöket búsan-megbíró, s ha enyész,
enyészik hetykén
fohászos-káromkodva a fajtánk, mely egyként
bigott és önégető eretnek,
Koppánynak is főt hajt, amint a Keresztnek;
amikor hízelkedő füstje megtalált,
s ráeresztetted a Káin-szaggal álcázott halált,
Ábel szájából, mit az elmúlásba tátott,
még föltört testamentumként az átok,
s azóta itt működik megtetézve turáni mód, készen,
hogy irmagot se hagyva mindet fölemésszen,
egymásra fenekedik fekete s fehér magyar.
és meddővé döglesztetik az őstalaj,
mert ott, ahol a testvér-szív pecsenyének nyársra fér,
a kiömlött annyi drága vér
öldöklő vegyszernél pusztítóbb elegy –;
génjeinkben micsoda hibás számtan a törvény, mily
örökség-terror
rontó harangja forr,
hogy három magyar együtt annyi sincs, mint egy meg egy!,
olyik kuruc, némely mindig labanc,
s hiába, Uram, hogy olykor kegyelemre lobbansz,
szereteted kivételes pillanatát adván menedékül,
amikor ez a nép egységessé békül
s teremtene önmagán túlnőve gigászin nagyot,
hisz százszorosan lerótta a penitenciát, mit a világ
kiszabott,
de nem, akkor sem, most se s ki tudja meddig
nem engedik, nem engedik,
a turulmadárnak betiltják az eget,
szárnycsonkolva a sárban megreked,
ördögien kimódolt ármány:
hol hosszabb, hol rövidebb pányván
visszarántják, noha mégcsak képzeli, szárnyat bont,
börtöne mesterségesen megalacsonyított horizont –
és még mindig milyen zsíros üzlet – a júdáspénznek
mikor lesz szaga? –
ez a kivérzett, hanyatló haza,
mely még romlásában is földen:
legyünk a honszeretet jobbágyai röghözkötötten,
a lélek e komor gravitációba beleszépül –
s megint a zsarolás, a szemfényvesztő kunszt el nem évül,
akár a nemzet önérzetét kikezdő,
rásütött szégyen-stigma, billog-jelző,
kívül, belül rothasztó szándék,
mely végső mohácsra vár rég –;
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,
most már elég, vess a bosszúnak véget,
álmodj ide le egy új, megigazult ítélőszéket,
mert bűnös volt a háború és galád a béke:
rablók, orgazdák és kupecek fedezéke,
kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok,
mert kufárszellemtől áthatott
farizeus-gyülekezeté érdem s jog, hogy ítéljen,
Uram, ne vesztegelj tétlen,
csak pártatlan légy, ne kegyes –:
a felelősség egyetemes,
akik most zsákmány-gusztáló szemmel néznek a Tejútra,
elébb a földön elkövetett bűnöket osszák fel újra,
mert a tétel kétes,
hogy mindig egyedül a vesztes a vétkes,
Miatyánk, az istenért,
tőlünk bocsánatot ki kért?
Tabula rasa? Vezeklés nélkül lehet-é kezdeni tiszta
lappal?
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,
de várakozunk még, emelt fővel, levett kalappal,
Te tudhatod, nem választott népedé a vétek,
Egyfiad csak Kajafásék feszítették meg,
ha az igaz, igaz ez is,
Uram, meddig még ez agyafúrt nemezis?
/Budapest, 1992. március /