Bíró András: Szabálytalan himnikus ének a szívben
Érzed-e az ízeit Kedves, annak a régi tavasznak?
Frissen esett hó takarítatlan buckái közt menetelve
Micsoda tüzet gyújtottál föl a szívemben akkor!
Amerre néztünk, tekintetünktől repedt a jég s a hó is
Elolvadt. Föld szaga szállt a Nagykörút fekete fái közt,
S én, már minden ízemben érezni véltem a diadalmas
Élet-igenlést. Véled az élet sugaras nap és tavaszi mámor!
Véled az élet könnyű, akár a pille a nyári virágon, amikor
Érzi a balzsamos illatú kelyhet. Így éreztem én akkor, a
Tavaszi télben: veled, csak veled, csak veled teljes az élet,
De jó is lesz majd, tevéled és csakis tevéled, élni örökké!
Most, hogy az ólmos tél takarodna ki végleg a kertből,
Most, hogy a kertben innen is, onnan is dugja fejét föl a
Tavaszi fényt oly sóváran áhító, buján kibomló bimbó,
Lám, ez a csoda, mi megkoszorúzza kertünk s a házunk!
Tán észre se vetted, hogy ez a csudaszép kert most, éppen a te
Lábad elé hinti smaragdos kincsét: léte a létnek, minden virágzik!
Mondd: te is érzed az ízeit annak a régi tavasznak a mostanival
Keveredni? Mondd, csak, ha érzed! Lásd még csak nyitni se kellett
A szádat, hisz látom, arcodra van írva a válasz: - Érzem, hisz egy nap
Sem múlt el az évből, hogy az a régi tavasz sugara ne érje napjában
A szívem! - Add a kezed hát, s menjünk az úton, merre a szívünk
És lelkünk vezényel, hová a boldogságunknak Kék Madara
Már oly réges régen kiszabta a harmónia csúcsára ívelő pályát!
Érdliget, 1985. március 6.