Imre Flóra: Tetszhalott
bezárva húsom reménytelenül
torz és élettelen tömbjébe
bénán taszítón szúrós-keserűn
magam mégis ifjú-magamnak nézve
a belső képen lángként lobbanó
hajjal a gyenge surló fényben
ormótlan kő és semmi vágyható
szürkeség formátlanság csak a nincsen
nem véd meg hogy már nincs többé remény
a semmi valami akarna lenni
ameddig lát ha csak lát is az én
a majdnem semmi még mindig nem semmi
a kőben még érez a tetszhalott
fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt
