Szentmihályi Szabó Péter: Non credo
Világomban hinni nem tudok.
Ezt gyakran szememre vetik.
Csak siettetném a holnapot,
pedig még alig esteledik.
Pedig biztos mindennek van itt helye,
s az összefüggésben minden világos,
mégsem hihetek.
Képtelenség, ugye?
És káros.
És a lelkem mélyén nem hiszek magamban,
tudom, hogy véletlenszerű
anyaghalmaz vagyok,
élni bonyolult, meghalni egyszerű.
S ha csodát látok, emberit vagy istenit,
amely előtt mindenki más kész
leborulni, én fintorogva mondom:
jó trükk volt, ügyes a bűvész.
Ha omlik könnyem, úgy szenvedek,
belül egy hang fitymálva felnevet
s megkérdi: elég hihető vagyok,
vagy ráadásul ontsam véredet?
És hinni nem merek
És nem hiszek apámnak, anyámnak,
s a nőnek, gyűlöl vagy szeret,
bolondnak tartom mind titokban,
barátomat és ellenségemet.
És ettől szenvedek.
Pedig belépnék én valamennyi pártba,
lennék főrabbi, pápa, főmuzulmán,
s imádnék minden felségjelt és ereklyét,
és helyét is csókolnám, leborulván!
Szavaznék én, bólintanék,
aláírnék és támogatnék,
s ha kellene, darócban járnék,
koldulnék, énekelnék, ugatnék,
elválnék, megházasodnék,
gyermeket nemzenék, kitagadnám,
életre keltenék, szívesen ölnék,
ha a vakhit áldást adna rám.
Gyűjtenék szeretőt, bankbetétet,
kicsempézném a fürdőszobát,
bevásárolnék, megfürödnék,
masíroznék, mint a katonák.
De nincs hitem, s ezért tudom,
amíg el nem jön, minden mindegy:
bekapcsolt gépként pergek,
bolygóként keringek.
Bár adná az Isten, ha van:
ne legyen igazam..
