Gazduram
Jóna Dávid és Szentjánosi Csaba 2006 szeptemberében máig tartó vers/levélváltásba kezd. Csodálatos magyar nyelvünk gazdagságos szépségét hirdetve írnak, mint egy titkos sakkjátszma résztvevői, akik a lépéseiket küldik el egymásnak.
A test keretéből ahogy a lélek mindennap kitekint, a szív pumpálásával magába issza az átütő történelmet, így teszi élhetővé hétköznapjait. A költő, mint az emberből kibújó alkotó vallomásaival szólít, viszonyulásra késztet, egy nemes szellemi játékot űz, s remélhetőleg olvasóival is összekacsint.
Világlátás, eszmék, hit, politika, mint játékelemek és persze érzelmek a napi pengeváltásban...
Ahogy kezdődött 2006-ban:
---
Szőlősgazdák
A csönd távirányítója
a végtelen.
Mint muskátli
az ablakba,
kiül arcodra
az értelem.
Beszélgetnek a hegyek,
mint két szőlősgazda.
Az árnyék úgy siet el,
mint a Nap törpe anyja.
Szentjánosi Csaba
---
Szőlősgazdák vagyunk
Szőlősgazdák vagyunk,
de szőlőskertünk nincsen,
borozgatunk még a múltból,
de kékszőlő kincsem...
... már nem kell senkinek,
összetart még minket a hit,
és a megkopott színek
mögött a venyigeültetés
vétlen reménye.
A két hegy önmagából táplálja,
a napfény simogatja,
szorgosan a lélek összerakosgatja,
majd érleli és megterít
- homlokon csókol, így segít.
szép ez az egész,
nemes és tiszta,
maradjon is így,
vigaszainkra
koccintsunk gazduram újra,
visszhangja messze száll
a hegyeken túlra.
Jóna Dávid
---
Gazduramnak válasz
Szemüveged párás,
rálehelt az Isten.
Tollad szárán a tinta:
szőlőszemként billen.
De még tartja magát,
mint mi leheletünkkel
a világot.
Országunk: a csend,
ülünk a hegyen,
mint a királyok.
Madárijesztők
leszünk lassan.
Szőlőszemeimet:
munícióként
Rád hagytam.
Nem mi öregszünk,
csak az idő
látszik rajtunk.
Betűk- kapcsaival,
egy közös levelet
tartunk...
Egy darálóban vagyunk
mind a ketten.
Vérzik érted is
a lelkem.
Préseljük magunkat,
amíg még lehet.
A világ körülöttünk
részegen nevet.
Vigyük puttonyunkat,
mint a szorgos méhek,
míg szívünk virágára
szállnak az évek.
Szentjánosi Csaba
---
Gazduram
Zsibong száz emlék,
a daráló a templomunk,
szőlőszemeinkben napfényt vámolunk.
Jussunk, ha van, annyi csak,
álmodjunk a valóhoz szőlőskertet,
neszekből fonjunk csendet,
szépséget, becsületet, kegyelmet.
A puttony a bordaltól lesz könnyebb,
elárult lelkemnek üres a táj,
a venyigében pislákol az élet,
lelkem szüretelni néha még visszajár.
Gazduram, a klíma nem nekünk kedvez,
leginkább csak pökni tudok,
míg előnyt adtam a halálnak,
hálátlanul utána futok.
Aszú-korunk szépségeit,
értő pohárnak van értelme csak tölteni;
ma érdekből, divatból
pancsol velünk a proli.
Nem kellünk már,
pedig a jó bor, mint az arany;
kellhetünk, mint munkaképes
tűrő barom, mint törlesztőképes adóalany.
Ülünk a hegyen, igen,
de nem körbenézünk, hanem magunk elé,
hangtalan gyilkosok,
töltsél barátom, öntsük ki önmagunk,
fogyjon már el a lé...
úgyis megfojt a mocsok.
Jóna Dávid
---
Gazduramnak!
A présház: fogadó,
fogadnak a szőlőfürtök,
hogy melyik
mennyországi kádban
vesznek fürdőt.
Mi is pipánkban
meghajlítjuk a levegőt,
nézzük hosszan,
sorsunk vajon
melyik csillagban
robban.
Gazduram,
a tudat küszöbét
átlépi a gondolat.
Virágot hajtogatunk,
ami a napsugárnak
szót fogad.
Hiszen az ember
dolgozik, kapál,
szíve kalapál.
Rozsdás nyaka köré
tekeredik az árnyék,
mint fekete sál.
Így ülünk a hegyen,
tölgyfa asztal előtt.
Kötözzük az idő sebeit,
amibe a pillanat
belelőtt.
Néha a szél felkap
egy- egy széket, hogy
arrébb vigye a tárgyakat.
Tanít: hogy tárgyalni,
csak igaz emberekkel
szabad.
Lenőttünk (nem fel)
180- 190 cm-t a földre,
hogy testünk, a
messziség semmiségét
kitöltse.
Találkoztunk
az őrületben,
az órák versenyén.
Kezünk alatt,
borrá változik
a vízből a remény.
Szentjánosi Csaba
---
Gazduram...
a szíverősítőt köszönöm
játékos szellő suhan;
önmagam vagyok a börtönöm.
A kétkulacsos ember,
elvitte magával hinni tudásom,
farkasgégén nevelkedettel egyébként nem is szokásom
egy levegőt szívni...
A kényszer oldotta vele a kötelet,
meg a kórus, ki zúgta:
nem lehet, nem lehet, nem lehet,
így megadta magát a tál lencsének,
nélküle pedig nincs ének.
Látod, máris felmentem,
fejembe szállt, véremmé vált,
míg egy napon elrettent
és dezertált.
Mindegy már,
nyílt seb, de gyógyulásra vár!
Otthon – présház,
na ez milyen?
Lápi sors ez,
nem oromhoz szokott léleknek való,
konfekciót gyárt ma az úriszabó.
Gazduram, a tölgyfa asztalon kiterített sorsom,
a damaszt abroszon vörösbor foltom
a vérem is talán,
fölnőttünk mi egyáltalán.
Szent János áldása – a búcsúpohár;
muslicából, még ha oly szép is,
nem lesz szarvasbogár.
És a szarvasbogárból se lesz soha
- a világ bármennyire is bárgyú –
soha, de soha nem lesz belőle,
egynyári hártyásszárnyú...
Jóna Dávid
---
Ahol tart most 2011-ben:
Gazduram
az életem: tört ággal megpiszkált bogár,
ambíciók állják utam,
s míg bogáncsot dobál a nappal,
meteoritként adják körbe szavam…
kesztyűs bábból lepkeélet nem bújik,
az idő telik, vagy inkább múlik
víz fölé hajolva idegen arc néz szembe,
jövőtlenséget mutat
a bolti csengettyű csendje…
a szilícium tölgy völgy asztalánál,
a kaszt akaszt a szájnál horgot,
a sors divízió unalom ellen botoz,
ideges, csapkod és szemmel motoz.
ennyit nem méregtelenít a vese, s a máj,
a falvédői bölcsesség (-fog) fáj,
hisz kódolva van az erekben,
egyszerű, mint a barlangrajz:
megoldás az érdek-konténerekben…
a felmosó partvis elől felhúzott lábakkal,
dióhéj csónakban szemben a vádakkal,
alkalmassá tesz rá a lakáshitelem (kölcsön hatás!)
kiköpném, s mégis lenyelem...
Jóna Dávid
---
Gazduram
Tolom az égfalat,
de csak a felhő csúszik,
rám merednek,
a csillagtöltött csúzlik.
Operál az idő,
kivágja emlékeimet,
rákosodik a tengerpart,
eltűnök, mint a sziget.
....
Kitűröm ingemet, mint
a tenger a partra habjait,
nem vagyok már úttörő-
engem József Attila tanít!!!!
.....
Hiába a felmosó partvis,
rongyrázás az egész,
a világ sarkaiban ott marad,
a végtelen penész.
Gazduram dióhéj csónakodba
bepakoltad a négy évszakot?
Én adósságaim törlesztéseként,
feladtam a reménynek a holnapot.
Szentjánosi Csaba
A test keretéből ahogy a lélek mindennap kitekint, a szív pumpálásával magába issza az átütő történelmet, így teszi élhetővé hétköznapjait. A költő, mint az emberből kibújó alkotó vallomásaival szólít, viszonyulásra késztet, egy nemes szellemi játékot űz, s remélhetőleg olvasóival is összekacsint.
Világlátás, eszmék, hit, politika, mint játékelemek és persze érzelmek a napi pengeváltásban...
Ahogy kezdődött 2006-ban:
---
Szőlősgazdák
A csönd távirányítója
a végtelen.
Mint muskátli
az ablakba,
kiül arcodra
az értelem.
Beszélgetnek a hegyek,
mint két szőlősgazda.
Az árnyék úgy siet el,
mint a Nap törpe anyja.
Szentjánosi Csaba
---
Szőlősgazdák vagyunk
Szőlősgazdák vagyunk,
de szőlőskertünk nincsen,
borozgatunk még a múltból,
de kékszőlő kincsem...
... már nem kell senkinek,
összetart még minket a hit,
és a megkopott színek
mögött a venyigeültetés
vétlen reménye.
A két hegy önmagából táplálja,
a napfény simogatja,
szorgosan a lélek összerakosgatja,
majd érleli és megterít
- homlokon csókol, így segít.
szép ez az egész,
nemes és tiszta,
maradjon is így,
vigaszainkra
koccintsunk gazduram újra,
visszhangja messze száll
a hegyeken túlra.
Jóna Dávid
---
Gazduramnak válasz
Szemüveged párás,
rálehelt az Isten.
Tollad szárán a tinta:
szőlőszemként billen.
De még tartja magát,
mint mi leheletünkkel
a világot.
Országunk: a csend,
ülünk a hegyen,
mint a királyok.
Madárijesztők
leszünk lassan.
Szőlőszemeimet:
munícióként
Rád hagytam.
Nem mi öregszünk,
csak az idő
látszik rajtunk.
Betűk- kapcsaival,
egy közös levelet
tartunk...
Egy darálóban vagyunk
mind a ketten.
Vérzik érted is
a lelkem.
Préseljük magunkat,
amíg még lehet.
A világ körülöttünk
részegen nevet.
Vigyük puttonyunkat,
mint a szorgos méhek,
míg szívünk virágára
szállnak az évek.
Szentjánosi Csaba
---
Gazduram
Zsibong száz emlék,
a daráló a templomunk,
szőlőszemeinkben napfényt vámolunk.
Jussunk, ha van, annyi csak,
álmodjunk a valóhoz szőlőskertet,
neszekből fonjunk csendet,
szépséget, becsületet, kegyelmet.
A puttony a bordaltól lesz könnyebb,
elárult lelkemnek üres a táj,
a venyigében pislákol az élet,
lelkem szüretelni néha még visszajár.
Gazduram, a klíma nem nekünk kedvez,
leginkább csak pökni tudok,
míg előnyt adtam a halálnak,
hálátlanul utána futok.
Aszú-korunk szépségeit,
értő pohárnak van értelme csak tölteni;
ma érdekből, divatból
pancsol velünk a proli.
Nem kellünk már,
pedig a jó bor, mint az arany;
kellhetünk, mint munkaképes
tűrő barom, mint törlesztőképes adóalany.
Ülünk a hegyen, igen,
de nem körbenézünk, hanem magunk elé,
hangtalan gyilkosok,
töltsél barátom, öntsük ki önmagunk,
fogyjon már el a lé...
úgyis megfojt a mocsok.
Jóna Dávid
---
Gazduramnak!
A présház: fogadó,
fogadnak a szőlőfürtök,
hogy melyik
mennyországi kádban
vesznek fürdőt.
Mi is pipánkban
meghajlítjuk a levegőt,
nézzük hosszan,
sorsunk vajon
melyik csillagban
robban.
Gazduram,
a tudat küszöbét
átlépi a gondolat.
Virágot hajtogatunk,
ami a napsugárnak
szót fogad.
Hiszen az ember
dolgozik, kapál,
szíve kalapál.
Rozsdás nyaka köré
tekeredik az árnyék,
mint fekete sál.
Így ülünk a hegyen,
tölgyfa asztal előtt.
Kötözzük az idő sebeit,
amibe a pillanat
belelőtt.
Néha a szél felkap
egy- egy széket, hogy
arrébb vigye a tárgyakat.
Tanít: hogy tárgyalni,
csak igaz emberekkel
szabad.
Lenőttünk (nem fel)
180- 190 cm-t a földre,
hogy testünk, a
messziség semmiségét
kitöltse.
Találkoztunk
az őrületben,
az órák versenyén.
Kezünk alatt,
borrá változik
a vízből a remény.
Szentjánosi Csaba
---
Gazduram...
a szíverősítőt köszönöm
játékos szellő suhan;
önmagam vagyok a börtönöm.
A kétkulacsos ember,
elvitte magával hinni tudásom,
farkasgégén nevelkedettel egyébként nem is szokásom
egy levegőt szívni...
A kényszer oldotta vele a kötelet,
meg a kórus, ki zúgta:
nem lehet, nem lehet, nem lehet,
így megadta magát a tál lencsének,
nélküle pedig nincs ének.
Látod, máris felmentem,
fejembe szállt, véremmé vált,
míg egy napon elrettent
és dezertált.
Mindegy már,
nyílt seb, de gyógyulásra vár!
Otthon – présház,
na ez milyen?
Lápi sors ez,
nem oromhoz szokott léleknek való,
konfekciót gyárt ma az úriszabó.
Gazduram, a tölgyfa asztalon kiterített sorsom,
a damaszt abroszon vörösbor foltom
a vérem is talán,
fölnőttünk mi egyáltalán.
Szent János áldása – a búcsúpohár;
muslicából, még ha oly szép is,
nem lesz szarvasbogár.
És a szarvasbogárból se lesz soha
- a világ bármennyire is bárgyú –
soha, de soha nem lesz belőle,
egynyári hártyásszárnyú...
Jóna Dávid
---
Ahol tart most 2011-ben:
Gazduram
az életem: tört ággal megpiszkált bogár,
ambíciók állják utam,
s míg bogáncsot dobál a nappal,
meteoritként adják körbe szavam…
kesztyűs bábból lepkeélet nem bújik,
az idő telik, vagy inkább múlik
víz fölé hajolva idegen arc néz szembe,
jövőtlenséget mutat
a bolti csengettyű csendje…
a szilícium tölgy völgy asztalánál,
a kaszt akaszt a szájnál horgot,
a sors divízió unalom ellen botoz,
ideges, csapkod és szemmel motoz.
ennyit nem méregtelenít a vese, s a máj,
a falvédői bölcsesség (-fog) fáj,
hisz kódolva van az erekben,
egyszerű, mint a barlangrajz:
megoldás az érdek-konténerekben…
a felmosó partvis elől felhúzott lábakkal,
dióhéj csónakban szemben a vádakkal,
alkalmassá tesz rá a lakáshitelem (kölcsön hatás!)
kiköpném, s mégis lenyelem...
Jóna Dávid
---
Gazduram
Tolom az égfalat,
de csak a felhő csúszik,
rám merednek,
a csillagtöltött csúzlik.
Operál az idő,
kivágja emlékeimet,
rákosodik a tengerpart,
eltűnök, mint a sziget.
....
Kitűröm ingemet, mint
a tenger a partra habjait,
nem vagyok már úttörő-
engem József Attila tanít!!!!
.....
Hiába a felmosó partvis,
rongyrázás az egész,
a világ sarkaiban ott marad,
a végtelen penész.
Gazduram dióhéj csónakodba
bepakoltad a négy évszakot?
Én adósságaim törlesztéseként,
feladtam a reménynek a holnapot.
Szentjánosi Csaba