Ma láttam a solymári Máriát,
Rőzsét szedett, ruhája csupa rongy volt,
Karjára vett egy jó nyalábnyi fát
És könnyezett… tán a lelkemre gondolt.

Tán megsajnálta didergő szívem,
Mely nyáron is otthontalanul fázik,
Mert megszólított: „Szívedbe viszem,
Hogy fellobogjon, ami ott parázslik.”

És csóvát vetett szívembe a tűz.
Ne sírj Anyám, ne sírj, te égi Szűz,
Hisz nincs boldogabb nálam a világon.

Szegény voltam, s enyém lett vagyonod! –
Már messze járt… csak könnye ragyogott
A harmatban egy mezei virágon.