Rakovszky József: Kard és lánc
- Hozzád kiáltok szent Szabadság
oh minden élet Istene,
ki dalnokodnak zengő hangját
szelekkel küldöd messzire,
pusztákra, bércek homlokára,
hol lényegednek nincs határa!
Az óceánok végtelenjén
hasítson át meg át a szó,
hogy természetnek ősi rendjén
csorba esett, irtóztató!
Bíborba öltözött a sátán
s bilincset oszt a Duna táján.
- Elhagytál minket, szent Szabadság,
habár piros zászlód lobog!
Nem hintik itt a béke magvát
a győztes szovjet csillagok!
Elorzá gyilkos becstelenség
mindazt, mi volt a jel s a szentség.
Melyekre egykor esküvének
a harcolóknak ezrei,
e szolga kor, mint bálványképet
a nyílt piacon rettegi.
Új isteneknek térdet is hajt,
gyáván lenyelve könnyet és jajt.
- Hol vagy hát kard, ki annyi vészben
oltalmazád a nép ügyét,
s a forradalmak szent tüzében
keresztül szabtad azt, ki vét?!
Szabadságvágyás ős acélja
hol vagy? Felelj hát mér vagy néma?
Talán elért a szolgabánat
téged, ki oly szabad valál,
miként csak az, ki véled támadt
s mit véled osztott; a halált!
Hol vagy hát kard? Szívembe’ rémség.
Hallgatsz, mint síri vak setétség!
Nagyobb seb az, mit ejtni tudnál,
ha hűtlen vagy s rozsda mar,
s népemmel együtt mélybe hulltál.
Oh, nem késő még, jer hamar!
A Negyvennyolcas Ifjúságot
meglásd, hogy köztünk megtalálod!
- Felelj acél, amíg kiáltok,
szólalj meg, bármi van veled!
Értsd hát, hogy vendégként az átkok
mint vízkő, ránk telepszenek!
S a maszlag, mely csak jót igért,
megrontott annyi honfi-vért.
Erőszak itt az élet láza,
mely most népem testében ég.
Idegen ügynök úr hazámba’,
folyton dicsérjük „jó szívé”-t,
hogy minden kincsünk annak adja,
ki szolgaságunk legfőbb atyja.
Sebaj, csak kedvem el ne égne,
míg meglelem az ős-acélt!
- Imhol vagyok! – szólalt meg végre.
S a régi jószág így beszélt:
- Panaszra nyílik most az ajkam.
Betelt a szörnyű végzet rajtam.
Nos halld meg gyászos muzsikámat,
csengése más, mint egykoron!
Inkább mardosna rozsda, bánat,
mint kardot egy évszázadon,
csak ne idézted volna lényem
népednek fájó szégyenében!
- Oh lásd meg hát, ha így kívántad,
hadd ejtsek rajtad mély sebet!
A hitvány szolgahad, gyalázat,
belőlem béklyót készített.
S kiknek kezében villám voltam,
bilincsük lettem megcsúfoltan!
És lánccsörgés tovább a hangja,
erős, vagy olykor elhaló,
ahogy a könnyes éjt hazámba’
átsírja kilenc millió.
De álmodunk az új kovácsról,
ki bilincsből kardot kovácsol!
/Pilis, 1952.március 16./