Arany János: Válasz Petőfinek


Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
   Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?
   Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve…
   Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
   Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
   Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér,
   Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded? Egy népi sarjadék.
   Ki törzsömnek élek, érette, általa!
Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék,
   Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
   Jött a sors kereke és utfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
   Tüske közűl szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
   Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
   Eltépték füzérem, fél-elkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
   Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot…
   Nem is mertem volna többet reményleni.

Most mintha üstökös csapna szűk lakomba,
   Éget és világít lelkemben leveled:
Ó, mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,
   Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo