Ha tehetném,
Világnak kürtölném,
mit jelentesz nekem.
Lágy dallammal röpíteném
– mint tavaszi szellő a virágillatokat –
boldog énekem.
Én, ki mindent néma mosollyal
hallgattam eddig el,
s kinek a fájdalom már oly hű barátja,
mint napkorong lassú járása
a termőföldeken.
Mert veled minden olyan tiszta,
mert veled minden olyan édes.
A könnyem is forrásvízzé válik,
a só belőle semmivé lesz.
Mert veled minden olyan egyszerű,
s mert veled mindent megértek.
Mint anyját ölelő gyermek,
úgy szeretlek.
Ha tehetném, forognék körbe-körbe,
hogy a világ is táncra perdüljön, s ne ökölbe
szorított kezekben gyűljön a harag keserűje.
Csak szeretet lengje nemes zászlaját a szívekbe,
mint ahogy én simítom szerelmem a testedre,
mint ahogy én csókolom lelkem a lelkedre.
Ha tehetném, ölelnélek, amíg élsz – amíg élek.
Melletted már nem félek.
Mert érzem, hogy eggyé válunk,
valahányszor
szemedbe nézek.